Egy nagy magyar tragédiák

26235541_1787642037936651_443481459_n

Első rész

2006

Krisz! … Hé! … Krisz! … A forradalom!…

Október 24-e kora reggel volt. Talán a hosszú hétvége miatt a szokásosnál lassabban mentem a megszokott útvonalon a gimnázium felé, mikor meghallottam M. hangját. Megfordultam. Kivörösödött fejjel rohant felém, miközben a nevemet és a „forradalom” szavát kiabálta elcsukló hangján, hatásosan megelőlegezve mondandójának tárgyát. Mikor végre utolért, beszélni akart, de majdnem összeesett.

Kitört … kitört … ah…a forradalom!”

Hasonló jelenet nem volt szokatlan M. részéről. Mondandója drámaiságának éles hátteret adott a gyenge október reggeli napfény és a Lajta vizének halk csorgadozása. Majd egy évtizeddel később, az akkor 2006 őszén előlépő radikalizmus már hivatalos politikai pártjának polgármester-jelöltjeként, M. estében be kellett látnom, hogy egyesek valóban nem változnak. M. dadogó drámaisága is éppolyan hevesen lüktet ma is, ahogy 2006. október 24-én reggel az orrom előtt 17 éves korában.

Úgy tettem, mintha nem tudnám, hogy miről beszél. „Te nem nézted a híreket?” – kérdezte. Persze, hogy néztem. Ahogy az egész ország tette 2006. október 23-án. Akkor nem igazán fogtam fel mi és miért történt. Egyrészt, mert 18 éves voltam és, valljuk be, más dolgok érdekeltek akkoriban. Az első igazi barátnő. Hormonok. Távol voltam egy vidéki, kis nyugat-magyarországi városkában mind Budapesttől, mind az akkor ott történtektől, mind pedig a politikától. Kellet ez az időbeli távolság, hogy levonhassam a végső következtetést 2006 őszéről, amikor – nem túlzok – Magyarország megváltozott. Már akkor azon a reggelen a Lajta-parton állva nem értettem egyet M.-el az esemény „forradalom” jelzőét illetően. Ma sem nevezném 2006 őszét forradalomnak, de forradalminak igen, ha az országban és az ország politikájában bekövetkező változásokra gondolok: 2006 őszén született meg ugyanis a magyar jobboldal – történelmi távlatból rég elfeledett – megújult arca.

A gimnáziumban mindenki az előző napi budapesti eseményekről beszélt. A brutális rendőrök, a vérző fejek, az elszabadult tank képeit idéztük fel, amelyek előző este láttunk a tévében. Ugyan egyesek, egy-két tanárral együtt, az 56-os forradalomhoz hasonlították az eseményeket, teljesen tisztában voltam ennek a kijelentésnek a súlyos túlzásaival. Magyarország 2006 őszén ugyan megkapta 15 perc hírnevét a világsajtóban, nekünk magyaroknak sokkal több maradt ebből a hírnévből. Nem forradalom zajlott, hanem olyasvalami robbant ki, amely már nagyon régóta érlelődött. A budapesti utcákon magát felmutató radikalizmus ugyanis velünk maradt. Joggal okolható-e mindezért a baloldal? Teljes mértékben. Gyurcsány Ferenc, mint a rendszerváltás utáni magyar baloldal és politika legnépszerűtlenebb politikusa és kormánya hívta elő ezt a radikalizmust. De nem ő, illetve nem a baloldal hozták azt létre azt. Orbán 2002-ben, majd 2006-ban elszenvedett választási vereségei után az ellenzéki magatartás a radikalizmus útjára lépett. Sem Budaházi, sem Torockay, Sem Vona, a Jobbik, sem pedig Magyar Gárda a Fidesznek köszönheti jelentőségét és népszerűségét. Valószínűleg a Fidesz nélkül is előléptek volna. De közönség és maradandó hatás nélkül. A Fidesz 2002 utáni aggresszív viselkedése, az állandó csatakiáltások, a végveszély érzekeltetése és szüntelen hangsúlyozása vezetett olyanokat a nemzeti radikalizmus e alakuló csoportosulásaihoz, akinek a Fidesz, akkoriban még mérsékeltebb hangja, nem tudott kielégíteni. Ahogy maga Orbán mondta a Parlamentben 2006-ban a baloldali kormány kritikáira reagálva: „Az ellenzéket folyamatosan támadni kell. Ellenségképet kell fölépíteni. Veszélyt kell megfogalmazni. Patás ördögöt kell a horizontra rajzolni és utána ezt az ellenséget, ezt az ellenségképet meg kell vádolni a legképtelenebb vádakkal.” Orbán mintegy saját ars poeticáját fogalmazta meg a baloldali kormány elleni vád képeiben. Majd egy évtizeddel a menekültek és Soros György előtt a magyar baloldali politika patás ördöggé való átalakítása kezdődött el, amelyhez a baloldali politikusok nagy része a maga jellemtelenségében nagy arányban hozzájárult. 2006. október 24-én a gimnáziumban ezt a patás ördögöt láttuk a kormány képében. Az azt követő 3 és fél éves baloldali kormányzás hosszan kinyújtott vagdalózása volt egy már temetni kívánt haldoklónak. Orbán Viktor 2006 októberében mintegy előre megnyerte a választást. Mindezt nem az öszödi beszéddel vagy a budapesti lázongásokkal érte el. Hanem azzal, hogy hosszú évek után rájött, hogyan tud hatalomra kerülni úgy, hogy azt hosszú időre be is tudja betonozni. Néztük a tévét. Hallgattuk őket. Gyurcsányt már nem lehetett komolyan venni, bármit is mondott. Azzal a lépésével, hogy nem mondott le Orbánnak készítette elő a talajt. S igen. Ott volt Orbán. Aki egy teljesen hiteltelen politikussal szemben csak azt mondta, hogy igen, most szar. De jobb lesz. Velük jobb lesz. Csak húzzuk ki addig. Húzzuk ki együtt és elérkezik a Kánaán.

Magyarországon senkit nem érdekel a politika. Magyarországon a politika az ember bőre alá ivódik, főleg ha nem él jómódban. És Magyarországon kevesen mondhatják el magukról, hogy jómódban élnének. 18 éves koromig engem sem igazán kötött le a hazai politikai élet, bár egy olyan kis országban mint a miénk, nehéz elfordulni előle. 18 évesen az olyan fogalmak, mint bal- vagy jobboldal távol álltak tőlem. Nem tartottam magam egyik oldal tagjának sem, ha jól belegondolok nem is igazán voltam tisztában azzal, hogy mit jelent bal- vagy jobboldalinak lenni. A mindennapok felülírták az ideológiákat, a világképek lehetséges alakulását, generációmnak semmit sem jelentett igazán, hogy a rendszerváltás gyermekei vagyunk, nem foglalkoztunk hasonlókkal, városomban nem voltak ifjú Wertherek, a jellemfejlődés ment a maga útján komolyabb befolyásolás nélkül: iskolába jártunk, dolgoztunk mert kellett, aztán lesz, ami lesz. A mindennapok gondjai, mint az hogy hogyan jövünk ki anyám fizetéséből a hónap végéig, hogyan fizetjük ki az elmaradt számlákat, hány darab gyertyát vegyünk, ha egy este kikapcsolnák a villanyt, hogy ki menjen el nagyanyámhoz pénzt kérni, amikor már arra sem volt, hogy vacsorát együnk, vagy amikor 10 évesen arról beszéltem anyámmal egy este, hogy hajnalban ki kellene mennünk a ház elé, mikor még mindenki alszik és körbenézni a kukákban élelem után. (Akkor anyám majdnem elsírta magát. Végül nem mentünk.) Ha az embert ehhez hasonló problémák kötik le, a politika nem az életünket meghatározó, hanem annak minőségét alapjaiban roncsoló tényezővé válik. A mindennapi élet ilyen beszűkülése a politikát dúsgazdag gazemberek csoportosulásává változtatja, akik minket, a szegényeket kihasználva élik gondtalan életüket. A politikus az, akit szidni lehet, mert ő jól él, én meg nem. A politika rossz, mert lényege a kizsákmányolás. A politika szegénnyé tesz, mert a magas árak miatt ők a felelősek. A politika tere tehát nem az ideológia, nem a jobb-vagy a baloldalhoz való tartozás, hanem az étel és a pénz világa volt számomra. Egy világkép kialakítása a jövőre vonatkozik. Aki azonban hónapról hónapra, napról napra él nincs jövőképe.

Gyakran, amikor valakinek mesélek a gyermekkoromról, meghökkenést látok. Eleinte sosem értem a reakciót, míg bele nem gondolok igazán abba, amiről beszéltem. „Hogy bírtátok?”, „Hogy sikerült felnőnötök?” Ahhoz, hogy válaszolni tudjak a hasonló kérdésekre, vissza kell hoznom azt a tizenéves kiskamaszt, aki számára mindez nem tragikus, hanem természetes volt. Tudtam, hogy lehetne jobb. Tudtam, hogy van jobb. De azzal is tisztában voltam, hogy nekünk az adott pillanatban nem lehet jobb. Változást akkor lehetséges igazán értékelni, ha a feltételei adottak. Mi távol voltunk hasonló feltételektől, egyszerűen azzal kellett beérni ami rendelkezésre állt. Gyerekkoromat ez az állandóság határozta meg, egyfajta ciklikus ismétlődése a tegnapoknak, aminek jórészt szüleim traumákkal teli élete ágyazott meg.

E gyerekkor képei: játszóterek vasmászókákkal, imerős arcok nap mint nap, kígyózó sor vasárnap délutánonként a kenyérbolt előtt, meló és iskola, amiket utálni kell, cigiző anyukák, alkoholista apukák. Eldeformálódott életek apró világa volt ez, időtlen akár egy megfagyott tér, ami úgy nézett ki, mint ami mindig is itt volt, s ami mindig is itt lesz. A családom története korántsem volt egyedi. Társaimmal mindenki szinte ugyanazon a történeten osztozkodott, különbség talán az alkoholista szülők kezelhetőségében volt. Mindenki az állandósághoz alakította a saját életét, amit a beletörődés határozott meg: ennyit kaptam, ennyim van, hát ezzel kezdek valamit. Ha valaki ezt mégsem bírta, az fogta és levetette magát valamelyik tízemeletes tetejéről. Nem mintha sok ilyen lett volna, de szinte minden évben akadt egy-két valaki, aki ezt a gyorsabb utat választotta, nem hagyva mást maga után csak pár napig tartó, megdöbbenéssel átitatott párbeszédeket a visszhangzó lépcsőházakban és egy kiszáradt vértócsát az épület aljában. Ugyan falak választottak el egymástól, a gyakran erőszakba fulladt veszekedések átszűrüdtek a szomszédokhoz, közös élménnyé téve a magánéletet, amit látszólagosan próbáltunk lezárni egymás elől, nem beszélni róla, mikor másnap esetleg összefutottunk a lift előtt.

Mikor erről beszélek valakinek, nem győzöm ismételni, hogy a mindennapok ilyen jellege sem előttem, sem testvéreim előtt nem volt tragikus. S ha ugyan ma már látom a történtek tragikusságát, akkor ott, abban a panellakásban nem tűnt annak. Húgommal és öcsémmel úgy éltünk ott akár három Kaspar Hauser, elfogadva, hogy a körülöttünk lévő sötét cella maga az egész világegyetem. Ahhoz azonban, hogy minderről beszélni is tudjak, mintegy le kellett választanom saját gyerekkoromat magamról, s nem mint személyes tragédiaként nézni vissza rá, de olyan eseményként, amely egy sokkal nagyobb világnak a része, s egyben egy nálunk nagyobb és életeket meghatározó folyamat következménye. Nem kozmikus távlatokról van szó, hanem a politika (nem a napi pártpolitika) bőr alá ivódásáról. A politika azonban nem kívölről jött. Orbán Viktor és Gyurcsány Ferenc párbaja nem rajtam kívül álló dolog volt, hanem egyazon történelmi-politikai vonal két különböző leágazása: az egyik egy magas szinten, a másik az én életem szintjén, amelyben több százezrek osztozkodtak. Magyarnak lenni nem a tradíciókban van, hanem abban, hogy ezen százezrek országszerte – akiknek hasonló történetük volt mint a miénk – hogyan hívták elő az olyan politikusokat, mint Orbán Viktor. S az olyan politikus, mint Orbán Viktor hogyan volt képes annyi gyűlöletet elültetni ebben a rétegben, amely miatt valószínűleg nagyon hosszú ideig nem leszek képes visszatérni Magyarországra. A válasz pedig egyszerű: a hajlam, hogy ebben az Orbán-tervben részt vegyünk, végig velünk volt. Önön sikertelenségeinkben, amely által etikailag olyan mélyre kerültünk, ahonnan már csak a szomszédok még nagyobb, még látványosabb sikertelenségei jelentették az egyetlen örömforrást. A hajlam ott volt bennünk, ott volt a történelmünkben. Lehetett volna ezen változtatni? A válasz egyértelműen, igen. A rendszerváltás utáni magyar politikai elit azonban nem ezt az utat választotta.

Apámat nem mondanám rossz embernek, de olyannak, akitől érdemes távol maradni. Paradox módon saját életének jövőkép hiánya határozta meg azt, hogy létezünk testvéreimmel. Nem voltunk részei semmiféle tudatos családalapítási tervnek. Egyszerűen így alakult. Ha nincs terv, marad a hálószoba. Alig múlt húszéves mikor megszülettem, majd a következő évben a húgom, azt azt követőben pedig az öcsém. Gyerek volt még ő is mikor hirtelen háromgyerekes apa lett. S bár nem tehettünk róla mégiscsak elloptuk a fiatalkorát. Gyerekkel a kezében a felelősséget vállalni kell. Apám itt bukott meg. Soha nem volt képes a felelősséget vállani, mindazon terhet, amit mi rápakultunk könnyedén rázta le magáról, jórészt hétvégi sörözésekkel, ami nagyon rövid idő alatt gyógyíthatatlan alkoholizmusba fordult át. Évekig tartó és évről évre elhatalmasodó szenvedélye ha tiszteletet nem is, de félelmet keltett bennünk. Féltünk tőle, mert erős volt. S féltünk tőle, mert erejét sok esetben nem tartotta vissza. Olyan volt, akár egy megvakított küklopsz, aki ide-oda kalimpál a levegőben ás összezúz mindent, amihez hozzáér. Mikor apámra gondolok próbálom megtalálni, hogy mi is vezetett ide. Jóval később tudtam meg, hogy alig 3 évesen ő volt az egyetlen szemtanúja nagyapám halálának. Nagyapám a hatvanas években egy elég fontos rendőrparancsnoki állást tudhatott magáénak. Ismerték a városban és szerették. Negyvenéves sem volt, mikor otthon szívrohamot kapott a hároméves fia előtt. Mindez mentség lenne apámra nézve? Nem igzán, talán nem is emlékszik rá. De az eset bizonyítja, hogy a traumákat mindenki zsebre rakja, mind egyéni, mind kollektív szinten.

Anyám története kísértetiesen hasonít apáméra. Talán a félárva sors hozta össze őket, azonban anyám részéről mindehhez még hozzájárult olyan kamaszkori túlzásokkal és nagyon is érthető realitásokkal teli gőg és harag nagyanyámmal szemben, ami apám mellett tartotta. Anyám is gyerek volt, mikor egy figyelmetlen baleset okozta rákos megbetegedés lassan megölte nagyapámat. Vajon a fiatalkori egyedüllét vagy nagyapám hosszú és fájdalmas haldoklása tette nagyanyámat hideggé anyámmal szemben, nem tudom. Nem beszéltem vele erről sosem. Anyám szerint nagyanyám férje halála után megváltozott. Haragudott talán, s bár halottra nem lehet haragudni, ezért ez az elfojtott elkeseredettség és harag anyámra ömlött, arra az emberi lényre, aki nap mint nap emlékeztette a jelen állapot abnormalitására: arra, hogy fiatal özvegy lévén egyedül egy kisgyerekkel kell újrakezdenie valamit, amit még el sem kezdett igazán. A kislány emlékeztette a nagyapámra, akivel felépített egy házat, majd meghalt. Emlékeztette arra a fiatal huszonéves feleségre, akinek hosszú ideig kellett ápolnia haldokló férjét.

De 18 éves korában azért mégiscsak változnia kell. A politika az ember bőre alá ivódik. Valahogy így volt ez az én esetemben is. S bár a hormonok néha erősebbek voltak, politikai öntudatom valahogy akkor kezdett kialakulni, mikor a szélsőjobb a maga erőszakos formájában megmutatta magát 2006 szeptemberében Gyurcsány öszödi beszédének kiszivárogtatása után Budapesten. S bár valahogy büszke voltam politikai érdektelenségemre, a politikai végül utolért engem is.

Újságokat akkoriban kezdtem olvasni. Az orbáni fókuszegyensúly bevált: a kormány vagdalózásával volt elfoglalva mindenki, míg a Fidesz kereste a legközelebbi pillanatot, amikor egy újabb nem várt botránnyal oldalba lehet rúgni. Gyurcsány nem volt hajlandó lemondani, még mélyebbre ásva ezzel a magyar politikai baloldalt. Amit 2006 szeptemberében élőben néztünk a tévében szokatlan volt. Ismeretlen, s ismeretlenségében meghökkentő. Hozzászoktunk, hogy a politika unalmas, s hogy Magyarországon lényegében semmiféle érdekes dolog nem történik. A lángoló autók, a vízágyú, az óriási térköveket hajigáló tüntetők és az MTV székház lépcsőjén riadt szemekkel a tömeggel farkasszemet néző rendőrök látványa egy teljesen új világra mutatott rá. Nem ehhez voltunk szokva, s főleg nem a tévéből. A lakótelepek otthonaiban ez a médium az egyetlen eszköz, ami által képesek voltunk, ha rövid időre is, de elszakadni a mindennapok ügyeitől. Ha pénz nem is volt, s a hűtő is üresen állt, ha apám péntek este, a fizetés után hullarészegen vánszorgott is haza, a tévé folyamatosan ment. Esténként gyakran mentem az erkélyre, hogy a szemközti tízemeletes lakásaiból kiáramló kékes fényeket figyeljem. Szinte mindenhol be volt kapcsolva a tévé, annak ellenére, hogy az élet, amit közvetített számunkra a jól ismert reklámokban – nagy boldog család, tágas, fénnyel teli ház, gyönyörű szülők gyönyörű gyerekekkel – teljesen idegen volt tőlünk. Olyannyira, hogy nem is vágyakoztunk rá. A tévéképernyője olyan volt, akár egy szüntelen buli, amire mi nem kaptunk meghívást. Bármennyire is volt egy-egy műsor primitív, szükségünk volt arra, hogy hátat fordítsunk egy időre saját környezetünknek, s egyrészt a filmek és reklámok által megfigyeljük az elérhetetlent, vagy a különféle kibeszélő show-k által megnyugodjunk, hogy azért vannak, akiknek mégiscsak szarabb.

A tévé és egyben a média óriási befolyásoló hatalmára jött rá a Fidesz. 2003 januárjában elindítottak a csak híreket közvetítő Hír TV csatornáját. Az új csatorna elutasította a Fideszhez való szoros kapcsolódás meglétét, nem vallotta magát sem jobb-, sem pedig baloldali támogatottságúnak, bár a csatorna első vezérigazgatójának személye (Boróka Gábor, az első Fidesz-kormány volt szóvivője) és tulajdonosa (Simicska Lajos) nem hagyott kétséget a hírcsatorna támogatói hátterét illetően.

Persze minden kezdet nehéz. S bár a Fidesznek is megvolt a maga terve a jövőt illetően, propagandában még nagyon is gyerekcipőben járt. Lassan indult a Hír Tv, az első években, hiába öntötték a pénzt irgalmatlanul a csatornába, nem tudott kialakítani egy viszonylag nagyszámú és állandó nézői bázist. Mi a panelfalak mögött nem a hírekre voltunk kíváncsiak, hanem a kereskedelmi adók műsoraira. A hírekkel szembeni passzivitást törte meg Gyurcsány öszödi beszédének kiszivárgása és a szeptemberi 17-ei MTV székház ostroma, amit csak a Hír TV közvetített élőben. Majd egymillióan követték az eseményeket a csatornán, s a világ nagy médiumai is a Hír TV anyagából dolgoztak. Ugyan a tudósító remegő hangja sokszor a szinte már védtelen rendőrök védelmére kelt, mégis sok esetben utalt arra, hogy Budapesten nem lázongások zajlanak, hanem valóságos forradalom. A magyar jobboldal kapott az alkalmon. És óriási ajándékot kapott. Egyrészt az elhúzódó utcai harcok a számukra megfelelő médián keresztülvaló bemutatásával akár végleg megtörheti a baloldal hitelességét, másrészt a Fidesz könnyedén távolt tudta magét tartani a tüntetések alatt megmutatkozó, de komoly követői bázissal nem rendelkező szélsőségesektől. Nem, a Fidesz élén Orbánnal valóban nem uszított fizikai harcra a rendőrök ellen. Nyilatkozataiban, tévéinterjúiban nyíltan kimondva ellenezte az erőszakot. A Fidesz világvége-viziója, ha a baloldal és Gyurcsány hatalmon marad, ekkor kezdett kikristályosodni. Orbán Viktor harcról, háborúról beszélt szinte nap mint nap. Ugyan nyílt erőszakra nem buzdított, de az az ellenzéki pozíció, amelyre ösztökélte követőit olyan állandó feszültséggel teli atmoszférát hívott elő a magyar társadalomban, amelyben egy-egy valamivel egyet nem értő reakció nem kritikába, hanem erőszakos viselkedésbe fulladt. A Fidesz ebben találta meg a legbiztosabb eszközét, hogy hatalomra kerüljön, s hogy ott is maradjon: a feszültség biztos szinten tartása. Az állandó „harckészültségben” rejlő militáns, honvédő hozzáállás olyannyira hozzáivódott a Fideszhez, Orbán személyéhez és ezáltal a magyar közélethez, hogy a 2006-ot követő évtized politikai eseményeit nagyban meghatározta, eddig két választási győzelemhez juttatva Orbán pártját. Most, 2017 novemberében, mikor ezeket a sorokat írom, közel a harmadik győzelemhez, még ebből él Orbán. Ma már nincs baloldal. Orbán nem is beszél róluk. Viszont vannak menekültek, vagy a jobboldali szótár szerint migránsok, és van egy Soros György, akik ellen harcolni kell, mert ha elbukunk, akkor a magyarság bukik el. Ha valaki mindezeket 2006-ban mondja el nekem valószínűleg nevettem volna. Azonban mindez még mindig működik. A rendszerváltás utáni jobboldali politikának ugyan fel lehetne róni, hogy miért engedte egy Orbánhoz hasonló politikus felemelkedését. S Orbánnak, hogy mennyire megosztott irányba sodorta a magyar társadalmat. De felesleges mindez. Miért? Mert Orbánt nem a rendszerváltás korabeli jobboldal hívta elő, hanem Orbán hozta létre a rendszeváltás utáni magyar jobboldalt. Még akkor is ha kezdetben mindez liberális színezetet öltött.

A 2010-es Fidesz győzelem, majd az egyre eldurvuló visszaélések után tüntetéseken, tévéműsorokban, újságcikkekben, plakátokon gyakori volt a jelenlegi és a korábbi Orbán Viktor egyes megszólalásait összevetni, megmutatni ezzel a látványos ellentmondást a múlt és a jelen Orbánja között. Hogyan lett Orbánból az aki, hol van a régi Orbán, akiben még reménykedni lehetett. Egy idő után elegem lett ezekből az összehasonlításokból. Jómagam semmiféle értékrend szerinti változást nem láttam, csupán egyszerű evolúciót jellemfejlődésében. A mai Orbánból visszatekintve a fiatal néhol még dadogós Orbánban a fiatal politikus próbálkozásainak, útkeresésének naivitását lehet felfedezni, semmint a kontrasztot mai énjével. A hatalomkeresés útja volt ez, felmérni hogyan és milyen eszközökkel lehet azt megszerezni. Viszonylag gyorsan, kilenc évvel a rendszerváltás után ezt már képes volt megtenni. De a hatalmat nem tudta megtartani. A 2002-es választási bukást követően mintha elveszett volna valami. Félreismerte volna Magyarországot? Nem ismerte eléggé a választóit? Hol és mi volt a rossz az üzenet? A tapogatózások, és a négy évvel későbbi újabb választási kudarc döbbent tanácstalansága, majd a 2006 szeptemberi lázongások után világossá vált a hatalom megszerzése és tartós megtartása felé vezető út: a szélsőségesség. Erre kell építeni, ezt kell a politika új nyelvévé alakítani. Így indult el a magát konzervatív-keresztény világképbe csomagoló, kezdetben rejtett szélsőségesség, amely Orbánt ismét hatalomhoz juttatta. Sikerrel járt. Ami 2006-ban még szélsőségesnek vettünk az egy évtizeddel később már a hétköznapi politikai nyelv részévé vált.

Hogy miért volt annyira megrendítő 2006 ősze? Életünket épp annyira határozta meg a politika, hogy négy évente eljártunk szavazni, s nem győztük szidni a politikusok arcképeivel kiragasztott utcáinkat a választások időszakában. Távol tartottuk a politikát, jobban mondva a mindennapi élet tartotta azt távolt tőlünk. A 2006-os választások azonban más volt mint a korábbiak. Vajon politika jellege változott meg akkor vagy jómagam lettem érzékenyebb a politika hétköznapi életünket befolyásoló szerepére? Valószínűleg mindkettő. 2006 áprilisában szavaztam először. 18 éves voltam, s bár ugyan a főbb szereplők neveivel tisztában voltam, azt, hogy pontosan mit képvisel a bal- vagy a jobboldal nem igazán tudtam. Anyámmal mentem el szavazni a közeli középiskolába. Nem mondanám, hogy különösen hatalmába kerített volna az első választás eufóriája, de próbáltam komolyan venni és a baloldalra szavaztam. Mikor visszaértünk a házunk elé, épp az egyik szomszédunk lépett ki a bejáraton. Mosolyogva nézett ránk és cigarettától rekedt hangján kérdezte tőlem, hogy szavazni voltam-e. Válaszoltam, hogy igen, majd anyámhoz fordult és kérdezte: „De remélem nem a komcsikra szavaztatok.” Anyám kitért a válaszadás elől.

Hogy pontosan mi vezetett rá, hogy a baloldalra adjam a voksom nem tudnám megmondani. Baloldali meggyőződésű lettem volna? Nem igazán tudtam, hogy mit jelent baloldali meggyőződésűnek lenni. Nem a kezdeti világkép befolyásolt a szavazófülkében. Nem is a véletlenszerű ikszelés. Az ok egyszerű volt. A pár nappal ezelőtti Gyurcsány-Orbán vita televíziós közvetítése során utóbbi súlyosan elvérzett. S bár Gyurcsány semmiképp sem tűnt szavahihetőnek, szórakoztató volt. A tévévitát milliók nézték élőben. Nem az unalmas és szürke állami televízió közvetítette a vitát, hanem az ország első számú kereskedelmi csatornája kellő, többheti reklámkampánnyal előkészítve az estet. 2006-ban a politika show-vá vált. S ezt a show-t nem Orbán teremtette meg. Miközben Gyurcsány késsel dobálta a védekezni képtelen Orbánt, ellenfele úgy tett mintha nem is látná és érezné a kapott sebeket. Monoton volt. Szürke. Vitára képtelen. Bebizonyosodott, hogy bár a pártján belül ügyesen tartotta vezető pozícióját (könyörtelen volt az ellene szegülőkkel) politikai elképzeléseinek reklámozásában tehetségtelen volt. A kamerák előtt nem egy egykori miniszterelnök állt, hanem a felcsúti kiskamasz, aki visszafojtott dühvel várta a következő atyai pofont. A Fidesz akkor túlságosan is erőszakos volt, az emberek a Horn Gyula-féle nyugalomra vágytak. 2002-ben a nosztalgia hívta vissza a baloldalt és taszította le Orbánt. Négy évvel később pedig az új elvárásoknak megfelelni képtelen magatartása: Orbán Viktor unalmas volt.

Ha Gyurcsány Ferenc alapozta meg Magyarországon a politikai showman figuráját, akkor a felelősség is őt terheli, hogy előhívott egy eddig még soha nem látott Orbán Viktort. A tévévita nyilvános megalázottsága és az azt követő újabb választási vereség kibékíthetetlen feszültséget teremtett az orbáni jobboldal és a tőle balra álló pártok között. Ennek a feszültségnek azonban még nem sikerült formát találni. Hogyan lehetne támadni Gyurcsányt? A kommunistázás nem elég. Lehazugozni szintén nem. A Fidesz két választás is elbukó évei az útkeresés ideje volt. Mivel totális hatalomra akartak kerülni nem volt elég saját programot építeni, s annak hatékonyságáról meggyőzni a választókat. Az ellenfelet kellett tehát legyőzni és a földbe döngölni. Gyurcsány Ferenc alig egy hónappal a megnyert választások után mindezt megtette a Fidesz helyett is. Az, hogy pontosan mikor és miképpen került a Fideszhez az öszödi beszéd hangfelvétele, itt, jelen sorokban teljesen lényegtelen. A lényeg, hogy mindezt szeptemberben, a nyári szünet után, nyilvánosságra hozták. A brutális MTV székház ostromában Fidesz emberei nem vettek részt. De végre, hosszú idő után, megtalálták a hatalomhoz vezető utat. Ha a Fidesz 2002 és 2006 között az útkeresés iszőszaka volt, akkor 2006 szeptembere és 2010 áprilisa a megtalált út érvényesítése lett. Az „állami terror” a „Gyurcsány rendőrállama” Fidesz-médiumok általi szüntelen ismételgetése teljesen új irányba vitte el a magyar politikai közéletet. A politika nem változott show jellegében, de immár nem a Gyurcsány-féle szórakoztató politika, hanem a heves érzelmeket, haragot, erőszakot és gyűlöletet keltő radikális politika lett a jellemző. 2006 szeptemberében a budapesti utcák folytogató feszültsége rátelepedett az egész országra, amelyet az orbán-féle politka nem eltűntetni próbált, hanem felerősíteni. 2010 előtt azért, hogy megszerezze a hatalmat. 2010 után, hogy egy hosszú ideig meg is tudja tartani. Gyermekkorom állandó feszültsége az otthon falai között maradt. Nyílt titok volt. Nem beszéltem róla a barátaimnak, de szinte minden barátom pontosan tudta családi hátterem részleteit. A magánélet falai vékonyak voltak. De az erőszak otthon maradt. 2006-ban azonban bebizonyosodott , hogy a falak között tartott frusztráció mennyire könnyen mozdulhat át az utcákra.

Hol van a politika felelőssége apám viselkedésében? Hol kezdődik a felelőssége egész gyermekkoromat illetően? Egyáltalán jogos-e a felelősségre vonás? Azt hiszem, hogy igen. Nem arról beszélek, hogy a rossz politizálás az oka az ember rossz döntéseinek. Az ezredforduló magyar politikája, s különösen az Orbán-féle jobboldal, feloldozást adott az egyéni döntések felelősségvállalása alól, s nem mondott semmit egyebet, csak amit szerencsétlenek tömege – akár apám – hallani akart: az életedet nem te basztad el, az életedet elbaszták! Ez van, élj ezzel! Nem maradt más csak a várakozás. Várakozás egy jobb rendszer megalapozására, amely feloldoz önön hibáid felelősségének súlya alól. Orbán pártja ezt a messianisztikus üzenetet kódolta követőibe mindkét választási vereség után. Nem azt hangsúlyozta, hogy egy demokráciában a kudarc része a szabad választásnak, amellyel fintorgás nélkül együtt lehet és együtt kell éni. „A haza nem lehet ellenzékben” frázisában benne volt, hogy a döntések többsége, amely a baloldalt hatalomra emelte 2002-ben és ott is tartotta négy évvel később, elhibázott döntés volt. A Fidesz nem tudott belenyugodni a vereségbe, s főleg 2006 után ezt nem győzte kimutatni. A csalódottság nem fordult át beletörődésbe, hanem egyfajta türelmetlen várakozásba, hogy a frissen újraválasztott Gyurcsány-kormány mikor fog valami fatális hibát elkövetni. Nem kellett sokat várni. Ismerték Gyurcsányt. Orbán tudta, hogy a választások előtti tévévitában bemutatott szarkazmusa egy nagyobb hiba után könnyen átalakítható az egész nemzet iránti nemtörődömség szinonimájává. Tudták, hogy a társadalmon belül egyre növekvő elégedetlenség egy stabil radikalizálódott réteget hozott létre, akiknek még nem volt meg a lehetőségük arra, hogy hitelesnek tűnően lépjenek a nyilvánosság elé. Orbán tudta, hogy a baloldal egy nagyobb hibája felszínre hozza ezt a réteget, amely lehetőséget meg kell lovagolnia, annak ellenére, hogy a szélsőjobboldali radikálisok 2006-ban egyáltalán nem tartoztak a Fidesz támogatói közé. Ha Orbán e korai időszakban lép elő olyan szélsőjobboldali agendával, amit 2010 után fokozatosan kiépített, olyan jellegű politikai öngyilkosságot követne el, amelyet Gyurcsány az öszödi beszéddel megtett. Egyrészt az ország nagy része és a Fidesz támogatói nem voltak erre felkészülve. Túl nagy váltás lett volna, idegen a legtöbb embernek. Orbán úgy vált a 2010-es választások magyarországi szélsőjobb vezéregyéniségével, hogy fokozatosan ellopta és kisajátította a fejlődő Jobbik „értékkészletét”. Orbánnak először is hatalomra kellett kerülnie, hogy szélsőjobboldali politikáját érvényesíteni tudja. Másrészt a külpolitikai háttér sem engedett teret 2006-ban még egy szélsőjobb kormány megalakításának. Az egy évtizeden belül kitört menekültválság jelei még alapjaiban sem mutatkoztak meg, amely 2015 után az Orbán-politika egyik alapja lett, s amely mintegy legitimációt adott az Európa- és világszerte erősödő radikális politizálásnak.

2006-ban a Fidesz elérte azt a szintet, ahol a demokráciát nem úgy értelmezte, amelyben győztesek és vesztesek állnak egymás mellett egy legitim választás után. Hanem vannak a győztesek, akiknek nem szabadott volna győzni, és a vesztesek, akik félretájékoztatások és hazugságok áldozatainak elhibázott döntései miatt kerültek a vesztes pozícióba. Az, hogy egy demokratikusnak mondott szavazás miképp tud megalázó lenni a választás vesztesek számára korán meg kellett tanulnom. 13 éves voltam, mikor az iskolában tanárunk egy rendkívüli osztályfőnöki órát hívott össze N. ügyében. N. pár évvel korábban bukott le a osztályunkba. Idősebb és erősebb volt. A padok leghátsó sorában ült egyedül, akire még ránézni is veszélyes volt, ha az ember nem akart bajt. Indulatos személyisége mindenben konfliktust látott. Mind társai, mind pedig a tanárok részéről kezelhetetlen volt. Féltünk tőle, még azok is, akik úgymond haveri közösségeinek részei voltak. Tudtuk, hogy honnan jön. Tudtam én is a magam tapasztalatai alapján milyen szegénységben egy alkoholista brutális apa mellett felnőni. De N. háttere még rosszabb volt mint az enyém, amelyet egy tragédia is elmélyített. Pár évvel, korábban, mikor N. még 10 éves sem volt, édesanyja levetette magát második emeleti konyhaablakukból. A tízemeletes aljában szörnyet halt. Emlékeztem jól N. anyjára, hiszen az iskolakezdés alkalmával számtalanszor láttuk, ahogy egy száll hálóingben, fésületlen hajjal, részegen, cigarettacsikkel a szájában kíséri a fiát az iskolába. Vagy amikor mindkét gyerekével hajnalban a lakótelep kukáiban turkált élelmet keresve. Mindazok, akik hasonló körülmények között éltek, mint mi vagy N. saját anyánk vonásait láttuk N. anyjában. Vajon a mi esetünkben is előfordulhat ez? Hogy anyánk, aki 12 órákat robotolt a város határa menti gyárakban filléreket hozva haza a hónap elején, amelyből a „figyelmetlenségből elkövetett porontyait” kellett etetnie, s amelynek nagy részét alkoholista férje még aznap elissza, egy nap fogja magát, s mindent hátrahagyva kiveti magát az ablakból. Halála előtt a nő már nem dolgozott. Inni kezdett. Jóval az öngyilkossága előtt feladta. N.-től nem azért féltem igazán, mert erősebb volt nálam, amit többször be is bizonyított, hanem mert a története nem különös, nem egyedi volt, hanem általános, amely történet bármelyik szokatlan reggel az én történetem is lehet, ha a nyitott ablak alatt nem találom anyámat az ágyában. Azt hiszem az anyja halála után N.-nek már minden mindegy volt, önként fogadta el kívülállóságát és azt, hogy az egyetlen érvényesülési lehetőség számára csakis az erőszakos viselkedés lehet. Nem próbált jobb lenni, nem próbált senkinek sem megfelelni. S végül ez vezetett ahhoz a rendkívüli osztályfőnöki órához, mikor egy széken ülve előttünk várta milyen sorsot szánunk neki. Maradjon vagy menjen az esti iskolába? Osztályfőnökünk monológja után mindenki, még azok is akik utálták N.-t, bambán maguk elé néztek. Szavazni kellett. Nem tudtam mit tegyek. Figyeltem N. arcát, aki cipője orrát bámulta és csak a vállait rángatta, mikor osztályfőnökünk kérdezett tőle valamit. Végül nehezen, de feltette mindannyiunknak a kérdést. Maradjon? Hirtelen mindenki felemelte a fejét és kereste azokat, akiknek a keze a magasban volt. Mindössze páran tették, azok akik N. szorosabb baráti kötelékébe tartoztak. Az úgynevezett rosszfiúk csapata. Nem tettem fel a kezem. S bár már akkor is szörnyen éreztem magam, hogy ebben részt kell vennem, akartam, hogy N. elmenjen az osztályból. Szégyelltem magam emiatt, de nem akartam ott látni. N. nem nézett fel. Végül az osztályfőnök ránk nézett ismét és mondta, hogy tegye fel a kezét, aki azt akarja, hogy menjen. A karok háromnegyede bizonytalanul ágaskodott az elvörösödött fejek felett. N. egy pillanatra felpillantott, majd villámgyorsan lesütötte a szemét. Láttam, hogy azon erőlködik, hogy el ne sírja magát. A lelkiismeret-furdalás sokáig gyötört. Másnap a leghátsó pad üres volt.

Hat évvel később láttam újra N.-t. Legalábbis azt hittem őt látom. Megváltozott, ahogy én is. Egy hatalmas, a rúdjára hajtogatott magyar zászlót szorongatott. Éppen hazafelé tarthatott többedmagával, jórészt fiatalokkal, akiket személyesen nem ismertem, a város alig pár évvel ezelőtt felállított Trianon-emlékművétől. A budapesti erőszak nem ütötte fel a fejét a városomban, de a szeptemberi események felélesztették itt is a régóta falak közt szunnyadó feszültséget. Akkoriban hónapokig minden este tüntetést szerveztek az emlékmű elé. A tüntetéssorozat kezdett kifulladni a városban, egyre kevesebben mentek az emlékműhöz nap nap után. Aznap este, mikor az utca túloldalán megláttam eszembe jutott a szavazás évekkel ezelőtt. Akkor ott még nem kötöttem össze a két eseményt egymással: egykori szükséges kegyetlenségünket a szavazás során és N. tüntetésen való részvételét. Ma sem tenném ezt. N. nem azért vett részt hasonló eseményeken, mert egykori osztálytársai elküldték őt. A baloldal bukásával és a Fidesz, illetve az akkor még látványosan Fidesztől távol álló szélsőjobb győzelmével mindaz a megalázottság, szégyen, elkeserdettségből fakadó feszültség megtalálta tárgyát. Legalábbis úgy vélte, hogy megtalálta azt. Elhitették velük. 2006 őszétől nyilvánosan és hangosan lehetett utálni bármit és bárkit, amiről és akiről azt gondoltuk, hogy oka rossz, néhol kilátástalan helyzetünknek: Gyurcsány, baloldal, kommunisták, Kádár János, Trianon, szlovákok. A Fidesz pedig erre a elszabadult feszültségre épített ellenzéki ideje alatt, s később is mikor végre sikerült átvennie a hatalamat. A Fidesznek csak ez van. Nincs B terv. Fenn kell tartani ezt a feszütséget a magyar társadalomban, amelyből hatalmuk táplálkozik. Tehát fenn kell tartani e feszültségek forrásait is. Ezért vannak ma, 2017-ben migránsok és Soros Györgyök. A patáslábú ördögre a horizonton szükség van. De mindezt nem a Fidesz találta fel. Egy egész korszak nemzedéke ez alatt élt a két világháború között. A Horthy-korszakban a zsidóság lett a bűnbak. Mi lett velük? Hol vannak? A történelem nem ismétli magát, de egyes korszakok rímelnek egymással. A történelemből ugyan le lehetne vonni a szükséges következtetéseket, de épp ez a történelmi háttér egy másik dologra is rámutat: e nemzeti feszültség és annak következményei magyar sajátosság. Ilyenek vagyunk, ezt hordozzuk magunkkal, ez van a bőrünk alatt, ebben az igazi neveltetésünk, ezt tartalmazza minden génünk. Ez az igazi hungarikum. Mikor tükörbe nézek, riadtan veszem észre az egyre szembetűnő fizikai hasonlóságot apámmal. Egy-egy szavam hangsúlyában felfedezem az ő hangját. Nincs mit tenni, bennem van. Nagy adagban van jelen. Mikor a magyar társadalomra gondolok, vagy emlékezek 2006-ra ezt a történelmet látom, amit úgy kapott örökül ez az ország, ahogy én egy-egy vonást apámtól. Új világ kezdődött el vissza-visszatükrözve egy régi elfeledettet.

Advertisements

“Egy nyelvet beszélünk, de két történelmünk van”

Interjú Aleksander Kwaśniewski Lengyelország volt köztársasági elnökével

Aleksander Kwaśniewski, Lengyelország volt államfője beszél az ország és az Európai Unió közötti feszültségről, Andrzej Duda jelenlegi elnök szerepéről, illetve vétóiról a lengyel bíróságokat érintő törvényjavaslatokkal kapcsolatban, az “illiberális demokráciák” hatásairól az EU-n belül és a lengyel történelem újraírásának a veszélyeiről.

Ön Közép-Kelet-Európa legnagyobb és legbefolyásosabb országának volt a köztársasági elnöke 10 éven keresztül. Elnökségének egyik legfontosabb eredménye Lengyelország belépése az Európai Unióba 2004-ben. Hogyan látja ma az EU-t?

A közép-kelet-európai országokkal közösen dolgoztunk azon, hogy az Unió tagjai legyünk. Őszintén szólva egészen más idők voltak. Az optimizmus időszaka volt. A történelmi jelentőségű bővülést a Nyugat elfogadta, mint jó esélyt az európai értékek és sztenderdek nagyobb területre való kiterjedésére. Optimizmus. Ez a fő különbség az akkor és a ma között. Ma sokkal több a pesszimizmus. Miért? Elsősorban a gazdasági krízis miatt, amely mély válságot okozott sok régiEU-országban, mint Görögország, Portugália, Olaszország vagy Spanyolország. Másodsorban a migráció mint probléma, amely véleményem szerint hosszú ideig hatással lesz az európai politikára. Két jelenség találkozásáról beszélünk itt: az idősödő európai társadalmak és az afrikai demográfiai „boom” problémájáról. Nyilvánvaló, miért vannak, akik Európába akarnak jönni, és az európai piacnak szüksége van bevándorlókra, ahogy nehezebbé válik megfelelő munkaerőt találni. A migráció problematikája érzéskeny téma, amely nagymértékben befolyásolja a politikai helyzetet. Növekvő populizmussal és nacionalizmussal nézünk szembensok európai országban, mint ahogyan Magyarországon és Lengyelországban. A harmadik fő probléma, amely Európát alakítja az Oroszország és Ukrajna közötti konfliktus.

Európa változott, és változás természetesen szükséges. De az Unió a létrehozása óta változik. Az említett tényezők új helyzetet hoztak létre, és erre az új helyzetre új politikával kell válaszolni. Két fő megközelítést látok ma. Az egyik oldalon az Európai Bizottság-i elnök Jean-Claude Juncker-féle közös irányok és mélyebb integráció és a közös politika elképzelései állnak. A másikon az Orbán-Kaczyński-féle koncepció áll: a nemzetállamok elsőbbségének megtartása, egy nem olyan mély integráció és kevesebb közös politika. Véleményem szerint, a Juncker-féle koncepcióhoz kellene közelebb lennünk. Európának szüksége van közös politikára, különösen a biztonság, a migráció vagy a legfontosabb partnereinkkel, mint az USA-val, Kínával vagy Oroszországgal való kapcsolat tekintetében.

Aleksander-Kwasniewski

Aleksander Kwaśniewski Lengyelország volt köztársasági elnöke (1995 – 2005). Fot. Adam Jagielak, facebook.com/aleksander.kwasniewski.

Néhány héttel ezelőtt tüntetés volt az Európai Bizottság varsói irodája előtt. A tüntetők követelték, hogy a „brüsszeli bürokraták” ne avatkozzanak lengyel belügyekbe. Sokan Junckert karikírozó transzparenseket szorongattak.

Juncker elképzeléseit azért hoztam szóba, mert azok – ahogy Strasbourgban nemrégiben felvázolta őket – konkrétak. Azt gondolom, hogy a német választások után valószínűleg hamarosan új tervek fognak megfogalmazódni az EU-val kapcsolatban, amelyeket mondjuk nem Juncker-, hanem Macron-Merkel-tervnek fognak nevezni. Juncker sokkal inkább a brüsszeli intézményeket képviseli, de a lényegi kérdés az, hogy Európa mennyire lesz hajlandó elfogadni a mélyebb integráció tervét.

Sok a nézeteltérés és a vita az EU és Lengyelország konzervatív kormánya között. Ezek közül az egyik a bíróságok függetlenségének az ügye. A politikai ellenzéken belül sokan mondják, hogy az EU-nak keményen kellene reagálni, akár szankcióval sújtani a lengyel kormányt, habár nem kizárható, hogy egy ilyen lépés könnyen erősítheti a PiS-féle euro szkeptikus hangulatot a lengyel társadalmon belül. Mi a véleménye erről? Hogyan kellene az EU-nak fellépnie?

Ez nagy probléma az Uniónak. Az EU olyan alapvető értékek védelmére lett elsősorban létrehozva, mint a demokrácia, a jogállamiság, a piacgazdaság védelme és az áruk szabad áramlása. Természetesen az európai intézmények kötelesek védeni ezeket az értékeket, s mi, mint tagok, úgyanúgy kötelesek vagyunk ezeket védeni miután aláírtuk a szerződéseket a csatlakozáskor. Az EU-nak reagálnia kell. Efelől nincs kétségem. Az már egy más kérdés, hogy mennyire erősek és drámaiak legyenek a válaszlépések. A szankciók felvetése nem új dolog az Unió történetében. Emlékezzen csak vissza, 2000-ben Ausztriával kapcsolatban merültek fel először, amikor Jörg Haider poszt-fasiszta Osztrák Szabadságpártjával (FPÖ) alkotott kormányt Wolfgang Schüssel kancellár pártja.

De valóban igaz, hogy túl erős reakció rosszul sülhet el, és kialakíthat egy masszív Unió-ellenes hozzáállást, ahogy ez történt 2000-ben Ausztriában és ahogy ma történik Lengyelországban. Az EU-nak először enyhe lépéseket kellene tennie, egyes elemeiben keményebb módszerekkel együtt. Általában véve, rendkívül bonyolult feladat megfelelő módon reagálnia az Uniónak a lengyel bíróságokat érintő ügyben, de nem kétséges, hogy reagálnia kell. Egyszerűen nem dőlhetnek hátra, szemet húnyva afelett, hogy a tervezett rendeletek nemhogy a lengyel alkotmánnyal nem egyeznek meg, de azokkal a főbb értékekkvel, sztenderdekkel sem, amelyekre az Unió épül.

Egy másik konfliktusról is gyakran hallani, a Białowieża erdő védelméről. Az Európai Bíróság azonnali hatályú végzése szerint a fakivágásokat a végleges ítélet meghozataláig azonnal be kell szüntetni, hiszen azok „komoly és visszafordíthatatlan károkat” okozhatnak az erdőnek. Úgy látszik, hogy első alkalommal a történelemben egy EU bíróság által kimondott ítéletet figyelmen kívül hagy egy tagország kormánya. Hogy ítéli meg a lengyel kormány határozatát az ügyben?

Az Európai Bíróság döntött, Lengyelországnak pedig, mint EU-tagországnak eszerint kellene eljárnia. Számomra ez teljesen nyilvánvaló. Szerintem minden, amit ez a kormány tesz ebben az ügyben, hibás. E helyzetben semmi kétségem afelől, hogy az EU-nak reagálnia kellene, még akkor is, ha az olyan kemény fellépést jelent, mint a pénzbüntetés. Ahogy eddig látom, a konfliktus, ami a környezetvédelmi minisztérium és a lengyel közvélemény között kialakult az ügyben, részben ideológiai konfliktus. Jan Szyszko miniszter szerint ugyanis a környezetvédelmi aktivisták a szerinte Európát jellemző „politikai korrektséget” testesítik meg.

Hogyan jellemezné a mai német-lengyel viszonyt?

Jómagam sokat dolgoztam a két ország kapcsolatainak kiépítésén, ami, főleg történelmi okai miatt, elég bonyolult feladat volt. Szomszédunk vagyunk egy több évszázados, nagyon drámai és véres történelmi múlttal. Amit azonban az elmúlt 27 év alatt elértünk, az fantasztikus eredmény. Ma Németország a legnagyobb kereskedelmi partnerünk, és Lengyelország fontos kereskedelmi partnere Németországnak. Politikailag rengeteg mindenben egyeznek az érdekeink és nem csak szomszédok, de szövetségesek is vagyunk mind a NATO-n, mind pedig az EU-n belül. Egy másik nagyon fontos pont a német-lengyel megbékélés kérdése. Ha ma megkérdezne egy lengyel állampolgárt valahol a két ország határa mentén lévő régióból, pozitívan nyilatkozna a németekről és fordítva is így lenne.

Új elemek is megjelentek azonban a két ország közötti párbeszédében az elmúlt időben. Az egyik ilyen elem a háború okozta kártérítés kérdése, amelyet a lengyel kormány szakértői szerint, jogosan kér Lengyelország a németektől.

A kártérítés egy rossz ötlet. Elsősorban, mert véleményem szerint, irreális követelés. Németország nyíltan beszél a náci bűnökről, a határozott morális felelősségvállalás nagyon is jellemző rájuk mindennel kapcsolatban, ami a II. Világháborúban történt. A háborút a Harmadik Birodalom, a nácik kezdték és Lengyelország egyike volt az első áldozatoknak. 6 millió lengyel állampolgárt halt meg, köztük 3 millió lengyel zsidó. Lengyel városokat tettek a földdel egyenlővé. Figyelemre méltó, ahogy a németek értik ennek a morális felelősségét, és őszintén szólva a NATO és az EU csatlakozásokat megelőző tárgyalások során ezt mutatták is. Nem sokan emlékeznek, de azok egyike, akik elsőként a NATO bővítését és Lengyelország, mint lehetséges tagország lehetőségét felhozta Manfred Wörner NATO főtitkár, német állampolgár volt. Emlékszem ezekre a tárgyalásokra a kilencvenes évek elejéről. A bővítés ötlete nem volt épp népszerű abban az időben, de Wörner bátran ragaszkodott a kelet-közép-európai országok csatlakozásához.

A kártérítés követelésével a lengyel kormány könnyen tönkretehet minden jót, amit eddig sikerült elérni a két ország kapcsolatában. Persze könnyű kinyitni Pandora szelencéjét mindenféle történelmi sértettséggel, de ez veszélyes játék, aminek én nagyon ellene vagyok.

Az Európai Bíróság legutóbbi döntését a menekült-kvóták ügyében a magyar kormány ugyan hivatalosan nem hagyta figyelmen kívül, de a magyar társadalom felé egészen másképpen tálalta: „Soha nem adjuk fel, harcolni fogunk!” Ha Ön úgy döntene, hogy magyar ismerőseinek, mind bal-, mind pedig jobboldali politikusoknak, elmondja a véleményét a jelenlegi magyarországi viszonyokról, mit mondana nekik?

Nem szeretném kommentálni a magyar helyzetet részletesen, nem vagyok mindennek az ismeretében. Orbán Viktort jól ismerem. Valamikor a kilencvenes évek elején találkoztunk először, régi kollégák vagyunk, mondhatnám. Figyelemmel kísértem azt a “változását”, amelyen keresztül ment egy erősen liberális pozícióból egy meglehetősen konzervatív pozícióba, amit ma képvisel. Az Európai Bíróság ítéletének az ügyében ugyanazt tudom elmondani, amit korábban is említettem a lengyel ügy kapcsán. Ha egy csoport tagjaként, csatlakozáskor aláírtuk, tehát jól ismerjük annak szabályait, akkor azoknak meg is kell felelni és elfogadni őket, ahogy a bíróság döntését is. Egy tagország egyszerűen nem mondhatja azt, hogy “csak azokat a szerződéseket fogadom el, amelyek nekünk jók, de azokat már nem, amelyek kényelmetlenségeket okoznak.” Ha ez így működne, az EU integráló rendszere omlana össze. Azt gondolom, hogy a mai Európának és az EU-nak nem a Brexit okozza majd a legnagyobb fejfájást. Az euroszkeptikus kormányok helyzete, a jelenség, hogy egyes tagországok nem tartják tiszteletben a közös szabályokat, a szétszakadás, ami belülről feszeget, sokkal nagyobb kockázatot jelenthetnek Európa jövőjére, mint a végső döntés az Egyesült Királyság és az EU között.

Hogy látja a Visegrádi Négyek csoportját (V4-et)? Szlovákia és Csehország mintha már nem támogatná olyan erősen Magyarországot és Lengyelországot mint korábban.

Jól ismerem a V4-et, tíz évig dolgoztam benne. Jól emlékszem az egyik találkozóra 2005-ben. Az utolsó évem volt köztársasági elnökként. Václav Klaus, Csehország köztársasági elnöke felvetette, hogy meg kellene szüntetnünk a csoportot, hiszen a fő célkitűzéseink, mármint csatlakozni a NATO-hoz és az EU-hoz, teljesültek. Igaza volt, de próbáltam érvelni a megszüntetés ellen, hangoztatva, hogy a jövőben még szükség lehet a csoportra más ügyek kezelésében. Ha mégis szükség lenne rá, akkor legalább már megvan a csoport és nem kell egy másikat létrehozni. Végül is Klaus elfogadta az érveimet és nem szüntettük meg a V4-et, annak ellenére, hogy nem volt igazán aktív a csatlakozásokat követő években. Most Lengyelország kormánya úgy döntött, hogy a V4 lesz egyfajta speciális csoportosulás, ami felveszi a harcot „Brüsszel” ellen. Nem hiszek abban, hogy ez a hozzáállás realisztikus lenne és amúgy sincs lényegi beleszólása a V4-nek az európai politikába. Jórészt, mivel a négy ország sok területen teljesen más nézőpontot képvisel. Először is van egy csoportosulás négy egymástól különböző hozzáállással abban a kérdésben, hogy az EU-nak milyen kapcsolatokat kellene kiépítenie Oroszországgal. Másodszor csak egyikük tagja az eurózónának. Mindent egybevetve, e V4-nek egyszerűen nincs erős identitása, és az említett kérdésekben pedig, mint Oroszország és az euró, több a különbözőség köztük, mint az egyetértés.

Mit gondol Soros György úr démonizálásáról a magyar, de néhány más ország kormányai és jobboldali szervezetei által, akik azzal vádolják a 87 éves üzletembert és filantrópot, hogy muszlimok tömegeivel akarja elárasztani Európát?

Először is, ellene vagyok az ilyenfajta összeesküvés-elméletnek. Ismerem személyesen Soros urat, aki véleményem szerint sokat segített a civil szervezeteivel és egyetemeivel Közép-Kelet-Európa országainak az elmúlt 25 évben. A szerepe teljes mértékben pozitív. Ha nem tévedek, maga Orbán úr is a Soros Alapítvány ösztöndíjasa volt. Tehát még ő is magáénak tudhat valami pozitívet Soros úrtól a saját életében. Magyarországon talán sokkal érzékenyebb a téma, mint Lengyelországban Soros úr magyar származása miatt. A menekültkérdést nagyon komolyan kell venni, de a mai krízis egyáltalán nem kötődik Soros úrhoz. A válság forrása a világ demográfiai problémája, Afrika és a Közel-Kelet állandó konfliktusai és Európa öregedő társadalmának a problémája, amint már említettem korábban. Soros urat támadni nem jó válasz a válságra. A véleményem szerint, Európának anyagilag kellene támogatni egyes afrikai országokat, fejleszteni azok oktatási rendszerét, elősegíteni a női egyenjogúságot, stb. Tisztában vagyok azzal, hogy mindez nagyon nehéz feladat, főleg sok afrikai ország korrupt kormányai miatt, de egy úgynevezett “Afrikai Marshall-terv” létrehozása az európai vezetők által megvitatandó egyik legfontosabb kérdéskör kellene, hogy legyen.

8915316130_bff3e44793_o-1

Aleksander Kwaśniewski. Fot.: Piotr Drabik on Flickr.com.

Az Ön elnöksége (1995-2005) volt a leghosszabb elnökség 1990 után Lengyelországban. A politikai légkör korántsem volt annyira feszült hivatali ideje alatt, mint volt például 2007 és 2010 között vagy 2015 őszén. Mi a véleménye általában a köztársasági elnök szerepéről Lengyelországban?

Köztársasági elnökségem előtt elnöke voltam az Alkotmányos Egyezménynek és társírója voltam az Alkotmánynak. Ebben úgynevezett kevert modellt határoztunk meg az elnöki és a parlamenti rendszer között. Talán nem volt épp a legjobb ötlet, de szükséges volt megosztani a hatalmat a két szerv között. Évekkel korábban, az 1997-es alkotmány elfogadása előtt, valamikor a kilencvenes évek elején, amikor Wałęsa elhatározta, hogy indul a köztársasági elnöki pozícióért, eldöntöttük, hogy Lengyelország elnökét általános választásokon kell megválasztani. Most kérdezhetné, hogy akkor miért nem az elnöki rendszer mellett döntöttünk végül az alkotmányban. Szerencsére láttuk, hogy a köztársasági elnök milyen könnyen vissza tud élni a hatalmával, ahogy tette ezt Wałęsa 1990 és 1995 között. Mindent egybevetve, a köztársasági elnök nem lehet gyenge, hiszen az állampolgárok választják meg, azonban nem is lehet a teljes hatalmat sem tarthatja a kezében.

Azonban parlamenti rendszer sem akartunk kialakítani. A rendszerváltás első éveiben a lengyel politikai élet rendkívül instabil volt. Volt, hogy egyszerre 23 párt volt a parlamentben. Előfordult, hogy egy miniszterelnök pár hónapig volt hivatalban. Tehát egy “fékeken és ellensúlyokon” alapuló rendszert hoztunk létre egy erős köztársasági elnökkel és egy erős parlamenttel. Ha mindkét oldalról megvan az elegendő jóakarat a kormányzáshoz, működhet a dolog. Köztársasági elnökként öt éven keresztül az én politikai nézeteimmel megegyező kormánnyal dolgoztam együtt, míg öt évig más politikai hátterű kormánnyal. Voltak nézeteltéréseink és vitáink, de működött a dolog. Sajnos voltak időszakok mikor ez a jóakarat, vagy másképp mondva politikai kultúra, egyszerűen hiányzott , ahogy Ön is említette Lech Kaczyński elnöksége és Donald Tusk miniszterelnöksége idején 2007 és 2010 között vagy 2015 augusztusától Andrzej Duda és Ewa Kopacz között.

Lehetségesnek tart egy jóval feszültebb viszonyt Duda elnök és a kormány között a következő hónapokban vagy években?

Meglátjuk. Könnyebb lesz válaszolni erre a kérdésre tíz napon belül. Duda elnök ígéretet tett, hogy még a héten bejelenti a javaslatait a bíróságokkal kapcsolatban. (http://hvg.hu/vilag/20170925_felre_az_illuziokkal_sajat_hatalmat_erositene_a_lengyel_elnok) Igazi teszt lesz a számára. Ha a javaslatai eltérnének a PiS-javaslatoktól, akkor rendben van. Ez azt jelentené, hogy egyre függetlenebb elnökünk van. Azt gondolom, hogy ezek a javaslatok nem fognak messze esni a PiS koncepcióitól. Talán néhány kozmetikai változtatásról lesz szó, mint például, hogy ki fogja kijelölni a bírákat. Mindenestre hogy júliusban megvétózta a törvényjavaslatokat jó döntés volt. Őszintén szólva, ez volt az utolsó esélye. Ha nem tette volna meg, akkor szerepe, mint köztársasági elnök, nagy mértékben visszaesett volna a következő években. Természetesen a döntése váratlan volt és sok negatív reakciót kapott a PiS-en belül. Azt gondolom, hogy a nap, mikor eldöntötte, hogy nem írja alá a javaslatokat, volt az igazi beiktatási napja.

Említette az alkotmányt, amit 1997-ben Ön mint köztársasági elnök írt alá. Idén az alkotmány 20 éves lett. A kormány azonban már utalt egy új alkotmány létrehozására, ami az általuk megnevezett “Negyedik Köztársaság” alapirata lehetne.

Megvan a veszélye, hogy megteszik, de ez nem egy könnyű procedúra. Elsősorban, mert nincs többségük a parlamentben, ami szükséges lenne hozzá. Másodsorban, a jelenlegi Alkotmány előírja, hogy népszavazás útján lehetne csak lecserélni, a népszavazás pedig mindenhol kockázatos játék. De nem a vita, amitől félek. 20 év után teljesen természetes, hogy beszélünk arról, mi az, ami működik és mi, ami nem, mely pontokon kell változtatni, mit szükséges újrafogalmazni és újragondolni. Sokkal jobban tartok attól, amiről ma a PiS nem beszél az új alkotmánnyal kapcsolatban. Évekkel ezelőtt volt egy saját tervük róla. Őszintén szólva, ez a terv abszolút visszafejlődés a jelen alkotmánnyal összehasonlítva. Súlyos mértékű regresszió jellemezte az alapvető emberi jogok védelmét és az egyház és az állam jelenlegi kapcsolatát illetően. A tervük és az úgynevezett “Negyedik Köztársaság” koncepciója visszarepítene minket a huszadik századba. De általánosságban teoretikus kérdésről van szó. Jómagam őszintén hiszek abban, hogy a jelenlegi, 1997-ben népszavazás útján bevezetett alkotmány túl fogja élni.

Mit gondol a volt köztársasági elnök, Lech Wałęsa ellen folyó durva kampányról?

A történet évtizedekkel ezelőtt elkezdődött. Ez egy újabb lengyel-paradoxon, hiszen Wałęsa elnökségének a legfőbb támogatói a Kaczyński-testvérek voltak. Wałęsa-val együttműködni nem egyszerű, de ők nagyon közel álltak egymáshoz. Úgy gondolom, hogy a Kaczyński-testvérek manipulálni próbálták Wałęsát azokkal az iratokkal, amelyeket még fiatal gdański munkásként írt alá. Azt hiszem, Wałęsa ezért meneszthette mindkettejüket pár évvel a köztársasági elnökké választása után. Semmi új nincs ebben a konfliktusban.

Ami a leginkább aggasztó számomra a PiS lengyel történelmet újraírni kívánó hajlama. Amikor nemrég azt hallottam, hogy nem Lech Wałęsa nem volt fontos vezetője a Szolidaritásnak és hogy Lech Kaczyński, aki Wałęsa helyettese volt akkoriban, sokkal fontosabb szerepet töltött be, az nagyon bosszant. Először is, ez nem igaz. Másodszor Lech Wałęsa-val szemben igazságtalan. Az ehhez hasonló hamisító tendencia hamis történelmet és hamis hősöket bemutató tankönyvek írásához vezethet. A legrövidebb útja egyfajta szociális skizofrénia kialakításához. Nem élhetünk egy olyan országban, ahol ugyanazt a nyelvet beszéljük, de két történelmünk van.

Azonban nem csak Lech Wałęsáról és a Szolidaritásról van szó. Említhetjük példaként a gdański II. Világháború Múzeuma1 vagy Jedwabne (ahol 2001-ben ön is tartott beszédet)2 eseteit? Itt is a történelmet újraíró hajlamról lenne szó?

Igen, ezek a félelmek léteznek. Sajnos a “hamis hírek” (“fake news”) korában ez tipikusnak mondható. Amit Ön említ, a gdański múzeum esete reprezentatív példa. Látta már a múzeumot?

Még nem.

Akkor addig tegye meg, amíg nem változtatnak a kiállításon. Objektív, rendkívül jól összeállított kiállítás egy nagyon fontos üzenettel: soha többé háborút. Meglátjuk mi lesz a múzeummal. Az oktatásügyi miniszter álláspontja Jedwabnével kapcsolatban teljesen elfogadhatatlan3. Pontosan tudjuk mi történt ott és lezártuk az ügyet az elnökségem idején. Fájdalmas megbeszélések voltak, nagyon kényes ügy, azonban a lengyelek számára nagyon fontos. Kényelmes olyan fekete-fehérben látni a történelmet, amelyben rajtunk kívül mindenki a rossz oldalon állt a háborúban és egyedül mi vagyunk hősök. Sajnos a valóság ennél sokkal komplexebb. Igen, Lengyelország áldozata volt ennek a háborúnak és soha nem szabad elfelejtenünk a gettólázadás és a varsói felkelés hőseit. De szörnyű rémtettek is megtörténtek, mint a jedwabnei mészárlás, és szükséges, hogy elég erőnk legyen nyíltan beszélni róla és kimondani, hogy “igen, itt mi voltunk a bűnösök”.

Az SLD 2015-ös bukásával a lengyel parlamentben nincs olyan párt, aki a klasszikus baloldali értékeket képviselné. Hogyan képzeli az elkövetkezendő 2-3 évet politikai szempontból Lengyelországban?

Nagyon nehéz erre válaszolni. A PiS-nek van egy megszilárdult bázisa. Nem hiszem, hogy sok szavazójukat elveszítenék a következő választásokig. 30-35%-a a támogatóiknak eléggé stabil. Az ellenzék megosztott. Kérdés, hogy létrehoznak-e valamiféle koalíciót a választások előtt. A baloldali politikai hang nagy hiány most a lengyel politikában, az SLD pedig a nosztalgia pártja.

Az Egyesült Baloldal koalíciójának4 létrehozása a 2015-ös választások előtt elhibázott lépés volt?

A koalíció maga nem, de az időzítéssel taktikai hibát követtek el. Ha hat hónappal korábban szövetkeznek, az Európai Parlamenti választásokra, ahogy javasoltam nekik, akkor biztos vagyok abban, hogy több mint 8%-ot sikerült volna elérniük 2015-ben. De az utolsó másodpercen hozták létre a koalíciót és veszítettek. Nincsenek a Parlamentben és a hiányuk több helyet biztosított a PiS számára. Ha a lengyel politikai baloldalt nézzük két irányt tudunk megkülönböztetni. Egyrészt, ahogy említettem, nosztalgia a SLD képviseletében. Másrészt egy új párt, a fiatal szocialistákból álló Razem, akiknek a támogatottsága 3, talán 3,5% körül mozog. Egységesülésre nincs esély, érdemre méltó párbeszéd sincs közöttük. Azonban szeretnék kiemelni egy nagyon fontos dolgot, amelynek nagy lehetősége lehet Lengyelország jövőjére vonatkozóan. Véleményem szerint, Lengyelországnak vannak a legfejlettebb és a szervezettebb civil szervezetei Közép-Kelet-Európában. Láthatta mekkora erejük volt a bírósági reformok elleni óriási demonstrációk során júliusban vagy amikor tavaly októberben ezrek mentek az utcákra tüntetni az abortusz-törvény szigorítása ellen. Ezek a demonstrációk spontán szervezésűek voltak Soros, Wałęsa vagy bárki más támogatása nélkül a háttérben. A tűntetések erőteljes jelzések voltak Kaczyński és a PiS számára, hiszen ők nagyon is értik az utcai demonstrációk logikáját. Úgy gondolom, hogy ez a civil társadalom előbb-utóbb keresni fog formális képviseletet a maga számára. Bármi is történjen, az elkövetkezendő két év izgalmas lesz politikai szempontból.

Az interjú angolul a Political Critique honlapján jelent meg: http://politicalcritique.org/cee/poland/2017/interview-president-aleksander-kwasniewski/

1 A PiS jogi úton is szabad utat kapott, hogy a nemrég megnyitott II. Világháború Múzeumának kiállítását átalakítsák, hogy az a lengyel szemszögből mutassa be a háborút.

2 1941 júliusában, a német megszállás után, körülbelül 340 zsidó lakost mészároltak le lengyel szomszédjaik Jedwabne városában. Az áldozatok pontos számát nem tudni. Jan T. Gross USA-ban elő, lengyel történész 2001-ben megjelent könyve, a Szomszédok szerint 1600-an haltak meg.

3 A PiS, ahogy a párt állítja, túl akar jutni azon “pedagógiai szégyenen”, amely szerint a lengyelek is követtek el bűnöket a zsidó lakossággal szemben. A kormánypárt politikusai, köztük Anna Zalewska oktatásügyi miniszter nem akarják elismerni, hogy a lengyelek részt vettek a gyilkosságokban.

4 Az Egyesült Baloldal (Zjednoczona Lewica – ZL) egy baloldali szövetség volt, amit a 2015-ös parlamenti választásokra hoztak létre baloldali pártok, köztük a volt kormánypárt, az SLD (Baloldali Demokratikus Szövetség). A választásokon 7,6%-os eredményt értek el, ami nem volt elég a 8%-os küszöbhöz, amellyel a Parlamentbe juthattak volna. (Egyéni pártok esetében a küszöb 5%.)

Az elme hadrendbe állítása – Donald Trump Varsóban

Maga miért nem tapsol” – kérdezi tőlem egy ötvenes éveiben járó lengyel nő. A kezében vékony pálcikára fűzött amerikai és lengyel zászlót szorongat. Körülöttünk sűrű a tömeg, szűkös utcába szorultunk mindannyian a Długa utcában, esély sem volt a színpad közelébe kerülni, hiába voltunk már ott egy órával a beszéd előtt. Ilyen közegben valóban könnyű kiszűrni, aki nem tapsol és éljenez a többiekkel. „Nekem sajnos nem fizettek” – válaszolom angolul. Valószínűleg nem érdekli vagy nem hallja már, amit válaszolok, a tömeggel együtt magasba emeli a kezében szorongatott zászlókat és örömteli „Donald Trump, Donald Trump” skandálásba kezd. Az előttünk lévő kivetítőn a már fél éve elnöki pozíciót betöltő Trump mosolyog. Várja amíg a tömeg elhallgat. Jól esik neki. Hiszen ezért is jött Varsóba.

Utólag visszagondolva, talán jobb is, hogy a hölgy nem hallotta vagy nem értette a válaszomat, amelyben arra utaltam, hogy a lengyel kormánypárt százakat szállított buszokkal Varsóba az ország különböző részeiről, hogy az amerikai elnök „otthon érezhesse” magát a beszéd közben. Ők azonban valószínűleg a színpad közelében kaptak helyet, így kissé igazságtalan lettem volna a hölggyel szemben. Ő magától jött.

Az ehhez hasonló éljenzés azonban nem szokatlan egy Kelet-Európába látogató amerikai elnök esetében. Megkapta mindezt Varsóban Bill Clinton és Barack Obama valamint Krakkóban George W. Bush is. Azonban az új elnök beszédét hétszer megszakító „Donald Trump”-ozásban mégis volt valami , ami a korábbi amerikai elnököket fogadó lengyel tömegben nem volt. A rajongás itt nem az elért vagy elérni kívánt politikai egyezkedéseknek szólt. 2017 immár nem az unalmas politika éve. Mindez maradjon csak a háttérben, díszes szobák falain belül, hiszen a Messiás, a Főnök úgyis elvégzi a dolgát. A rajongás itt neki szól. A személyének. Trump sokat nem nyert a varsói beszédével (Kelet-Európa mint piac maradhat a háttérben), azonban Trump látogatásával Kelet-Európa, s annak jelenleg hatalmon vagy a hatalom közelében lévő nacionalista pártjai, mozgalmai azonban annál többet. A korábban olyannyira elítélt személyi kultusz éli itt a reneszánszát: a Leader pontosan tudja mit kell tenni, ahol minden kritikai hozzászólás a nemzet erősödő teste elleni kegyetlen támadás. A térségben „aki nincs velünk, az nincs” elve egyre eldeformáltabb irányba sodorja a társadalmat, amely két kelet-európai ország, Lengyelország és Magyarország esetében egyre abszurdabb helyzeteket idéz elő. Donald Trump varsói látogatásának két célja volt: üzleti kapcsolatok révén megbillenteni az Unió német és francia dominanciáját, s ideológiai alapon elfogadtatni azt az eltorzult politikai ás társadalmi közeget, amelyek nagy valószínűséggel hosszú időre megfogja határozni a Kelet-Európa politikai arculatát. Ez a régi időket visszaköhögő nacionalizmus (amely Trumpot is az elnöki székbe helyezte) immár jogosultságot kapott a létezésre a világ egyik leggazdagabb és legbefolyásosabb vezetőjének a biccentésével. Igen, Trump beszédét akár a lengyel kormánypárt tagjai is írhatták volna (persze jóval több Oroszország becsmérléssel fűszerezve), de erre aligha lett volna szükség. Trump pontosan tudta, hogy hová látogat.

170707_POL_WarsawTrumpSpeech.jpg.CROP.promo-xlarge2

Az új amerikai elnök semmiféle meglepetést nem keltett. Amit várni lehetett tőle elmondta. A sok helyen túldramatizált beszédben a lengyelek valószínűleg hiányolták azt a kemény Oroszországot figyelmeztető kijelentéseket, amit Obama három évvel ezelőtt megengedett magának. Azonban az amerikai belpolitikai botrányok (Oroszország valószínűsíthető beavatkozása a 2016-os választásokba) közepette, illetve egy nappal Putin-al való hamburgi talákozó előtt ez semmiképp sem lett volna szerencsés lépés Trump részéről. Kijelentéseivel azonban nem csupán az Unió által kritizált lengyel kormánypárt „igazságainak” jogát ismerte el, hanem azt a szüntelen „harcot” is, amelyet nap mint nap meg kell vivni, legyőzve a tegnap világát, hogy az új jövő alapjait le lehessen tenni. A volt szocilaista kelet-európai államok esetében azonban ez a lehetséges jövőkép nagyon rosszul sülhet el. A Trump-féle militarizálásra buzdító és szinte kizárólag arra alapozó beszédtechnika („Harcban állunk”) Kelet-Európa számára nagyon ismerős, nem új dolog.

Az elme militarizálása folyik itt, egy olyan nem is létező veszélyérzet elültetése, amely a szüntelen felemlegetése által valóságá válik. Ez a valóság pedig állandó feszültséget ültet el a társadalom bizonyos részeiben, amelynek lényege az önkritika teljes kioltása. Ebben a világban az esetleges nyomorodért, hibáidért és tévedéseidért már nem Te vagy a felelős, hanem rajtad teljesen kivülálló ellenséges erő, amelyet az aktuális világpolitikai hosszabb-rövidebb időre színpadra lépő szereplői testesítenek meg: menekült, migráns, ellenzéki pártok, civilek, burzsoá, bürokraták, Soros satöbbi.

Trump beszédének helyválasztása sem lényegtelen ebből a szempontból. A varsói felkelés emlékműve: lengyel katonák puskát szorongatva masíroznak előre. 1997-ben, két évvel a NATO csatlakozás előtt Bill Clinton az óváros főterén mondott beszédet, szemben a háború alatt lerombolt, majd később újjáépített királyi palota előtt. 2014-ben Obama ugyanitt beszélt élesen kritizálva az orosz katonai beavatkozást Ukrajnában. A pusztulás, de egyben az újjászületés helye. 2001-ben George W. Bush a varsói egyetem könyvtárában beszélt, majd két évvel később Krakkóban a Királyi palota előtt. Trump mondandóját a varsói felkelés hősiességére fűzte fel, mintegy követendő mintaként beállítva a harcot az embertelenség ellen. A túldramatizált párhuzamba állítás (mintha ma is hasonló harcokat kellene vívni kultúránk érdekében) mindenképp túlzó, s bár felróhatnánk az amerikai elnök fejére, hogy miért is kell az európai egyensúlyt megbontani, hanem ez lett volna a célja. Azonban ez volt. Két fronton is (maradjunk már akkor a militáris jelzőknél): egyrészt Varsóba Trump az üzletember érkezett. Bár a csütörtök délutáni beszéd elhomályosította a lengyel fővárosban töltött alig 17 óra nagy részét, a Három Tenger Kezdeményezés konferenciája után Kelet-Európa könnyen meghatározó vásárlóerővé válhat gázvásárlás szempontjából. Az orosz gazdasági függőség meggyengülése lengyelek számára biztosan megkönnyebbülést jelent, míg mások (mint például Orbán Viktor) a verseny adta előnyök illúziójában dédelgetni magát: majd attól vesszük a gázt, aki olcsóbban adja. Minta ilyen egyszerű lenne.

A gazdasági világtérkép újrarajzolása mellett Európa ideológiai átrendezése is az új elnök programjában szerepel. Varsó kiválasztása első a kontinensen tartott beszéde helyszínéül már eleve jelzésértékű volt, még inkább a G20-ak találkozója előtt. Az európai unió irányát meghatározó politikai erő éles ellentétben áll a trumpi, s egyben a lengyel kormánypárt politikájával. Trump számára tehát nagyon is lényeges, hogy az efféle politikai erőt kordában tudja tartani, s hogy saját egójának megfelelő, mindenre igent bólintó tükörállamokat létrehozni világszerte. Az olyan hivatalosan ugyan nem, de gyakorlatban szélsőjobboldali kormánypártok ideológiai támogatásával mint a lengyel PiS (Jog és Igazságosság) jórészt saját világszemléletének akar érvényt szerezni, bármilyen egyszerű is legyen ez a világkép.

Bill Clinton, Gerorge W. Bush és Barack Obama 20-25 percet beszéltek. Donald Trump a First Lady, Melania Trump felkonferálásával 40 percet. A beszéd ugyan hűen tükrözte a jelenlegi lengyel belpolitika okozta társadalmi megosztottságot (nehezen lehetett volna elképzelni három évvel ezelőtt, hogy az amerikai elnök felkonferálására Lech Wałensa olyan hangos fújolást kapna, amin maga Trump is láthatóan meglepődik), mégis valamiféle furcsa új politikai környezetet hoz létre, amelyben az ember kétszer is meggondolja mennyire érdemes kritikai hangot megütni. Az ego politikája ez, ahol az elfáradt tömeg inkább a Leader-re bízza a döntések felelősségét, míg maga inkább sodródik az egyre veszélyesebb ideológiai hullámokban, eltűrve vezetőjük kisebb-nagyobb botlásait. Míg a lengyel politikusok nagy részének Trump az üzletemberre volt leginkább szüksége, addig a tömegnek a showman-re. Egy showman pedig nem beszél röviden.

Sokan kritizálják pesszimista világképe miatt az úgynevezett mainstream médiát manapság (a trumpi szótárt használva fake news), néhol talán joggal, de talán még is van abban valami aggodalomra okot adó jelenség, hogy valaki mérges tekintettel feléd fordul s megkérdezi miért nem tapsolok Donald Trumpnak. Bill Clinton 20 évvel ezelőtt a szélsőséges nacionalizmus veszélyeire figyelmeztetett. 2017-ben maga az egyesült államok elnöke hozza azt magával. 16 évvel ezelőtt Bush arról beszélt, hogy sem a NATO sem pedig az EU tagállamai között nincs konfliktus. Mára a konfliktus odáig fajult, hogy az egyik legnagyobb tagállam úgy döntött, hogy kilép a csoportosulásból, nem beszélve a visegrádi tagállamok vezetőinek az egységet egyre fenyegető viselkedéséről. 2013-ban Krakkóban Bush már egyfajta misztikus, arc nélküli gonoszról beszélt (Trump védelmében annyit, hogy az amerikai elnökök drámai szónoklatai nem csak rá jellemző sajátosság), alig két évvel 9/11 után. 2017-ben az amerikai elnök már meg is nevezi az ellenséget, amely azonban nem biztos, hogy minden esetben meg is felel a valóságnak. S ez az igazán veszélyes a Leaderek világában: ellenség bárki lehet, aki nem úgy viselkedik, ahogy „kellene”. Többek között ez volt a leginkább nyugtalanító abban a középkorú nőben, aki személyes sértésnek vette, hogy nem tapsolok Donald Trump-nak.

Az új politika régi nyelve

the-new-populism-1482659671-9641

Kétségtelen, hogy a 2010-es években megjelenő, vagy a már meglévő szélsőséges politikai pártok felerősödő hangjai 2016-2017-re nagy mértékében meggyengültek. Alig pár évvel ezelőtt a centralista/konzervatív/liberális pártok rémálma volt az egyes szélsőségesek hatalomra kerülésének az esélye. Ami azonban talán veszedelmesebb egy-egy szélsőséges utópia „majdnem megvalósulásánál” az a hatás. Figyelve az évtizedek óta hatalmon vagy a hatalom közelében lévő pártok mai nyelvhasználatát, kétségtelen hogy a politikai hangnem egyfajta nyelvújításon ment át, nem utolsósorban a szélsőséges pártok által használt nyelv hatására. E évtizedes múlttal rendelkező pártok nyelvfrissülése egyrészt szükséges volt. Szükséges az életben maradás érdekében. Egyszerűen sodródni kellett az árral, s levonni a következtetést: mától már nem lehet úgy szólni az emberekhez, mint tegnap. Másrészt azonban veszedelmes a jövőre nézve. Hiszen ahelyett, hogy a védekezés eszközei közül válogattak volna, átvették a szélsőséges frázisokat, amelyekhez villámgyorsan hozzászoktunk. Innen visszalépkedni már nehéz lesz. Talán lehetetlen. Azonban figyelve az európai politikai élet mindennapjait nem is igazán mutatkozik ilyenféle visszalépésre való hajlam.

E politikai jelenség mutatkozott meg az elmúlt pár hétben leglátványosabban Lengyelországban és Nagy-Britanniában. A háttér azonban nagyon eltérő. A 2015 októberétől ellenzéki sorokban politizáló lengyel PO (Platforma Obywatelska – Polgári Platform) kínkeservesen, s be kell vallani, sikertelenül próbálkozik visszaszerezni azon választóinak bizalmát, akik másfél évvel ezelőtt, – már választási kampány alatt is szélsőséges nézeteket való – PiS-re (Prawo i Sprawiedliwość – Jog és Igazságosság) voksoltak. A Brüsszelbe költöző Donald Tusk volt lengyel miniszterelnököt váltó Ewa Kopacz személye elhibázott lépés volt, annak ellenére, hogy a valamivel több mint egyéves miniszterelnöksége alatt határozottan szembeszállt az „új politikai nyelvhasználattal.” Nem sokkal a 2015-ös őszi választások előtt még sikerült elfogadtatni a Lengyelországra eső menekültkvóta teljesítésének, egy mindössze párezer, jórészt szíriai menekült végleges letelepítésének kötelezettségét. A kampány idején elfogadott kötelezettségre azonnal ráharapott az akkor még ellenzéki PiS, ellenezve a betelepítést terror- és járványveszélyre (!), illetve arra hivatkozva, hogy a muszlim vallásúak képtelenek lesznek beilleszkedni egy szinte teljes mértékben katolikus társadalomba. Kopacz próbált ugyan érvelni, nem utolsósorban az évtizedek óta az országba érkező csecsen muszlim menekültek példájával, de hiába. A PO addigra elveszítette korábbi népszerűségét, a lengyel szavazók többsége nem hitt Kopacznak. A választási vereség után nem sokkal a pártelnöki székben Kopaczot váltó Grzegorz Schetyna más utat választott. Ahelyett, hogy nyíltan szembementek volna az egyre mélyebbre ereszkedő szélsőséges beszédmóddal, az elpártolt szavazók visszaszerzése érdekében, hasonló rigmusokat kezdett ismételgetni, mint a PiS politikusai. Egy évvel ezelőtt ennek még csak halvány jelei mutatkoztak, mikor az új pártelnök a mélyen vallásos emberektől való elfordulásában jelölte meg legnagyobb hibájukat. Két héttel ezelőtt azonban már nyíltan szembement a korábbi pártvezetés döntéseivel, mikor kijelentette, hogy Lengyelországnak nem szabad menekülteket befogadnia, a korábbi ígéret ellenére sem. A kormányzó PiS nézeteinek ilyenfajta ellenzéki megerősítése túlmutat az azonos véleményen való kiállással: súlyos krízist világít meg egy a belülről amúgy is darabokra esett pártban, ami már nem is igazán biztos abban, hogy milyen értékeknek kell megfelelnie. Az elpártolt szavazóbázis visszaszerzése ezzel a lépéssel nem valószínű, hogy meg be fog következni.

z21788699IER,Grzegorz-Schetyna

A lengyel és a magyar példa mutatja Kelet- és Nyugat-Európa politikai különbségét. Lengyelország és Magyarország kormányai immár nyíltan vallják szélsőséges nézeteiket. Mind a PiS mind pedig a Fidesz kormányzópárt volt korábban, de a 2002-es magyarországi, illetve a 2007-es lengyelországi választások után ellenzékbe kényszerültek. Kormányzásuk első idejét is meghatározta a szélsőségesség egyes megszólalásaikban, de nem oly mértékben mint ma. Mindkét politikai párt két cikluson át volt ellenzékben, s ez volt az az időszak, amikor úgymond radikalizálódtak. Ezt az új hangnemet az elbukott kormányzó pártok (a mérsékelten jobboldali PO és a baloldali MSZP) már nem képesek beérni. Az elfajult nyelvezet egyes elemeinek átvételén sokkal inkább a kínkeserves kínlódás érződik, semmint egy új politikai program lefektetésének próbálkozásai, bármennyire is jár az új, szélsőségessel szembeni hangnem a bukás lehetőségével. Magyarországon a volt baloldali kormánypárt teljesen jelentéktelenné vált, jórészt jellemtelen, karizma nélküli vezetőinek köszönhetően. Ugyan a lengyel PO még nem érte el ezt a szintet, a Schetyna vezette kabinet kísértetiesen hasonló úton jár.

A nyugati modell sem különbözik sokban mindezektől. Nagy-Britanniában az évek óta kormányon lévő konzervatívok átalakulása ugyan kevésbé látványos, azonban annál veszélyesebb. Elég a Tory párt történetének talán legnagyobb öngóljára gondolni: hogyan vezették ki országukat az Európai Unióból. A jelenlegi konzervatív párt még nem hajlandó mindezzel szembenézni, s a felelősséget vállalni, jórészt azért, mert a kabinet tele van az egy évvel korábban a „Leave” kampányt erősítő tagokkal (lásd Boris Johnson mint külügyminiszter). A 2015-ös választás előtt a szélsőjobboldali UKIP erősödése megijesztette a konzervatívokat. A volt miniszterelnök David Cameront a szélsőséges oldalra húzó volt konzervatív választókat az EU-ból való kilépés szavazásának ígéretével akarta visszacsalogatni. Az alig egy évvel korábbi elbukott skót függetlenedési referendum is nagy mértékben felborzolta a szélsőséges nézeteket, jelentősen megdobva a UKIP táborát. Mindez sikerült is Cameronnak. Megnyerték a választást nagy fölénnyel a Munkáspárttal szemben. Az ígéret miatt azonban drágán kellett fizetnie. Ma Cameron már nem miniszterelnök. Az őt váltó, s a Brexit kampánya alatt a „Remain” táborát erősítő Theresa May mintha szintén Cameron útját választaná. A UKIP már nem jelent veszélyforrást, karizmatikus vezetőjük, Nigel Farage pártelnöki lemondásával korántsem annyira meghatározóak a brit politikai palettán mint korábban. Azonban hosszú időszakot igénylő Brexit tárgyalásoknak nagy tétje van. Ha Nagy-Britannia számára kedvezőtlen alku jön létre, az könnyen a konzervatívok vesztét okozhatja, amely vereséggel kénytelenek lesznek szembesülni a felelősséggel egy olyan hosszú és súlyos következményekkel járó tettért, amely Cameron meggondolatlan ígéretével kezdődött, s amely felelősséget a mai May-kabinet elodázni szeretne. May valószínűleg tart is mindettől, nem hiába mondta a következőket az előrehozott választási kampánya során május 3-án: „Az országot európai politikusok és vezetők fenyegetik. Céljuk, hogy befolyásolják a június 8-ai parlamenti választásokat. … Az elmúlt napok történései mutatják, hogy jó szándékunk ellenére … vannak Brüsszelben, akik nem akarják, hogy a tárgyalások sikerrel fejeződjenek be … ha engedünk a brüsszeli bürokratáknak elveszítjük annak a lehetőségét, hogy egy jobb társadalmat építsünk egyenlő lehetőségekkel mindenki számára.” Az EU ilyenféle démonizálásával egyrészt azokra a szavazókra szeretnének hatni, akik a UKIP gyengülésével párhuzamosan hiányolják a radikális és szélsőséges beszédmódot. Az ehhez hasonló negatív szemszögből való EU-megvilágítatás a kelet-európai, többek között a magyar példa nyomán ismerős lehet: nem tényekről van szó, hanem szándékos félrevezetésről, amely sokkal inkább egy súlyos belföldi politikai krízisre mutat rá. A brit előrehozott választások legfontosabb belpolitikai célja: kiütni a Jeremy Corbyn vezette Munkáspártot, hogy minél kisebb beleszólásuk lehessen a közeledő kiválási tárgyalásokba. (Meg kell mondani erre nagy esélyük van, látva, hogy a Munkáspárt még az előre hozott választások alatt sem képes egy lábain megálló politikai programot létrehozni. Sőt nem is beszélnek a Brexitről, ahogy az egy évvel ezelőtt is „halkan” kampányoltak a Remain tábora oldalán.)

gettyimages-677730040_1_

A 2014-es Európa Parlamenti választások után a szélsőségeseket éljenző, vagy tőlük tartó utópisztikus gondolatmenetek Európa jövőjét illetően meghatározóak voltak. Bármely oldalon is állt az ember, abban egyetértés született, hogy a kontinens nagy változásokon fog végigmenni politikai szempontból. Amely lényegében meg is történt, bár kissé máshogy. A pár évvel ezelőtt hangos szélsőséges pártok kifulladni látszanak. Elvégre nehezen lehet ma elképzelni, hogy a UKIP, Jobbik, a National Front vagy az AfD képes lenne kormányt alakítani, bármilyen nagy is volt az esélye ennek egyes esetekben évekkel, hónapokkal vagy akár hetekkel ezelőtt. A „szélsőséges újhullám” azonban drasztikus mértékben megváltoztatta a politikai közbeszédet, stílust, szavakat, frázisokat és nézeteket kölcsönözve olyan pártoknak, amelyekre korábban mindez nem volt jellemző, legyen az adott párt ellenzékben (Lengyelország) vagy még hatalmon (Nagy-Britannia). Az ilyenfajta közbeszéd társadalomba ágyazódásának súlyos következményei lehetnek vagy már meg is mutatkoznak: amire korábban a többség felháborodva felkapta a fejét normává válik. A gyűlölet, paranoia, rasszizmus, mérges nacionalizmus és állandó harcolni akarás a mindennapok részévé válik. A hisztéria diktál, a józan politikai gondolkozás pedig csak emlék marad.

A viktor

Paul Lendvai az Új honfoglalás című könyvère
Fontos könyv az Új honfoglalás, annak ellenére, hogy semmi újat nem tud, s nem is igazán akar mondani. Egyrészt, mivel külföldiek számára íródott, másrészt újat mondani a jelenlegi magyar politikai közéletről nem igazán lehet, s nem is érdemes. Elég, ha arról beszélünk, ami van és fel-felemlegetjük, ami volt, s amit szerencsés lenne nem elfelejteni. Azonban Paul Lendvai sem volt képes elhagyni azt az Orbán-mítoszt, amely a kormánypárt feltétlen támogatói körében él igazán. Orbán Viktor jelentőségének demitizálása súlyos hiányossága a magyar közéletnek.
Lendvai Orbánról szóló könyvèt a szemèlyisèg szerepènek politikában elfoglalt jelentősègèvel kezdi. Helyesen. Kiemeli azon nem elhanyagolható tènyt, hogy Orbán ’89-es “hirtelen” felbukkanásával máig kiolthatatlan tènyező a magyar politikában, s az elmúlt èvek Európa szerte èrvènyes populista előretörèsnek köszönhetően immár az európai politikai szfèrában egyaránt. Miniszterelnökök, miniszterek tűntek el az elmúlt 27 èvben, de Orbánt nem lehetett letörölni a palettáról. ’89 óta itt van, nem tudjuk, s talán nem is akarjuk őt elfelejteni, ha a felejtès egyáltalán mèg lehetsèges az esetèben. Nagy valószínűsèggel nem. S mindezt a szemèlyisègènek köszönheti. Lendvai ennek a szemèlyisègnek a torzulásáról ír.
Így emlèkszik vissza a 26 èves 1989.június 16-án a Hősök terèn beszèdet mondó Orbánra: “Kèsőbbi politikai akcióitól függetlenül, annak ellenère, hogy most Vlagyimir Putinhoz dörgölőzik, ma is elismerèssel kell adóznunk bátor, a protokolláris kereteket szètfeszítő, gyújtó hangú szavainak ereje előtt.” Orbán Viktor szemèlyisège nem eltorzult az idők során, hanem már 1989-ben is torz volt. 27 èvvel ezellőtti fellèpèsèvel a hatodik koporsóban Orbán nem ’56 elveszett fiatalságát, hanem a jövő Magyarországát temette el, mintegy előre. Ha a jelenlegi kormánypárt felhatalmazza magát, hogy a magyar törtènelem egyes időszakait a saját belátása szerint változtatgassa (divatós szóval “átèrtèkelje”), akkor a 26 èves borostás fiatalembert is felellősègre lehet vonni utólag.
Hol van a ’89-es Orbán Viktor? A sokszor hangoztatott kérdésre egyszerű a válasz: még mindig itt, a szemünk előtt. Lendvai könyvét korántsem lehet vádolni az „Orbán-mítosz” továbbépítésével. Azonban fenntartja annak jogosságát. A szegénységből önerőből feltápászkodó elszánt, vezéralkatú ember történetét, aki a családi szigor, s nem egyszer erőszak kötelékeiből a magasba emelkedett. Szeretjük az ehhez hasonló meséket. Életrajzi szempontból igaz, felesleges tagadni, azonban mindezek pszichológiai olvasata a háttérben marad. Már egy eleve torz személyiség lépett egykor a színpadra, aki, mint ahogy ma is, mindig épp azt mondta és hitette el az emberekben, amit az épp aktuális társadalmi rendszer megkívánt, miközben a háttérben egy gondosan kitervezett hatalomkiépítő és azt megtartó rendszer bontakozott ki. Az új honfoglalás.
 img_20161106_133954
Orbán Viktor a rendszerváltás döcögése után mintegy velünk együtt nőtt fel. Fiatal volt, tehát hiteles is egyben. Valahogy nem tudták, s talán nem is akarták észrevenni azt a dacot és torz személyiséget, amely oly sokszor megmutatkozott már akkoriban is. Az arckifejezést György Péter „tetemre hívása” után. A sértődöttséget egy-egy megalázásnak és személyét érintő kritika után, és azokat vereségeket, amelyeket a választási viták alatt látványosan elszenvedett (Horn, Medgyessi, Gyurcsány). Lendvai helytálló megállapítása szerint mindezen vereségek tették őt erősebbé. S valóban. Sosem sikerült elhallgattatni. Azonban minden vereség után ott maradt a kicsinyes bosszúvágy, amelynek következményei a mai magyar társadalmi közérzetben tükröződik vissza. Nem csupán megosztottság, de a hihetetlen mértékű passzívizmus. Valahogy belenyugodtunk ebbe a figurába, s ezt tudja ő is. „Nincs más, akire szavazni lehetne” – halljuk a jól ismert kifogást.
Akinek nincs egy szilárd, könnyen kirajzolódó politikai világszemlélete, annak talán hinni sem érdemes. Október 26-án a Kossuth téren beszédet mondó, a sípok zaja miatt ide-oda toporzékoló és nyelvöltögető Orbánnak nincs világszemlélete. Ahogy 1989-ben sem volt. Akár egy tapasztalt kereskedő: azon szavait „adja el”, amelyet épp a többség hallani szeretne. Amire van kereslet, ami neki kedvez, s ami a hatalmát jobban bebetozozza abba az egyre sivárabb közérzetbe, amibe hajtottuk magunkat. Mindez nem tehetség kérdése. Ahogy talán Orbán mondaná: egyszerű paraszti ész.
S hogy miért kellene őt felelősségre vonni? Egyrészt a magyar jobboldal szinte teljes szélre tolódása miatt, ahonnan már nem igen vezet vissza semmiféle jó út. Elvégre melyik európai ország az, ahol a legnagyobb ellenzéki párt nyíltan szélsőjobboldali? Másrészt a „kisbirtokos” politikai kultúra kiépítése miatt, amelynek tetején ő áll, alatta pedig számtalan „kis-Orbán” próbál úgy viselkedni a rá osztott területen, mint a példakép ott fent valahol. Ez a már jóval korábban kiérlelt „kultúra” vitte az emberek egy részét az utcákra az öszödi beszéd után, s ez az a „kultúra”, ami otthon tartja ma ugyanazon személyeket, legyen szó privát nyugdíjpénzek államosításáról, felcsúti gázszerelőről, kopasz zsoldosokról, TAO pénzek titkosításáról, Szépművészeti Múzeum magánpartijairól, független színházak legyilkolásáról, Nyírő hamvakról egy miniszteri táskában, kisegyházak és hajléktalanok elleni támadásról, a kinyílott pitypangokról, a 27%-ról, különadókról, Gábriel arkangyalról és a táncoló sasról, idegenellenes gyűlöletkampányról, egy már nem létező kvótáról való népszavazásról … Questor-ügy, furcsa halálesetek (Váradi András, Komáromi András, Szebellédi István, Welsz Tamás), vasárnapi zárva, nyitva-, zárvatartás, illiberális tusványos, pártkatonák többéves hivatalba betonozása, alaptörvény asztalok a hivatalokban, közszolgálati tévék, rádiók kivégzése, Paks, TV2, Vida Ildikó, G-nap, azeri baltás, tanárok megalázása, HÖK megvásárlása, bíróságok megregulázása, lezárt budai vár, stadion, trafik, Népszabadság …
Demszky Gábor egy Népszabadságban közölt cikkében (linkelném, de … ) arról írt, hogy a 2002-es váratlan választási veresége előtt Orbán feleségével miként „szemrevételezte” a várat, s annak szobáit. Állítólag tükröket is mértek a jövőbeli lakhelyen. Na ez történik akkor, mikor Felcsút elszabadul. Talán arra a pontra kellene egyszer eljutni, hogy hangosan is kimondjuk, nem Felcsút porából nőtt ki a világ, ahogy Magyarország sem. A haza lehet ellenzékben is. Ezt hívják demokráciának.
Ahhoz azonban, hogy ide el lehessen jutni, az értelmiségnek is el kellene hagynia talán a „tehetséges politikus” felesleges eszményképét. Persze, hogy van helye Orbán Viktornak a történelemkönyvekben. Azonban nem előnyös, ha ezeket a könyveket ő maga írja. Egy hátizsák már van a múzeumban. A biciklit már nem szükséges kiállítani, amivel a Hősök terére tekert 1989 júniusában. Le kell bontani ezt a mítoszt, hogy megláthassuk az embert, annak minden kicsinyességével együtt. 

Pávatáncok

NATO-csúcs Varsóban

A hétvégi történelmi jelentőségűnek címzett varsói NATO-csúcs nem csupán a Nyugat és Oroszország újra feléledő konfliktusának egy újabb fejezete volt, de két – a találkozó jelentőségét tekintve kevésbé fajsúlyos – epizód egyben arra is rámutatott, hogy Kelet-Európa egyes országai mennyire távolodnak az elmúlt negyed évszázadban attól a világtól, amelyhez csatlakozni akartak, s mennyire közelednek ahhoz, amitől egykor szabadulni szerettek volna. Egyrészt a lengyel állami televízió tökéletesen bebizonyította Barack Obama kritikájának jogosságát az ország demokratikus berendezkedését illetően, másrészt Orbán Viktor immár úgy hordozza a hóna alatt az illegális migráció elleni küzdelem témáját, mint egy díszes csomagolópapírba hajtogatott hungarikumot.

A csúcs szimbolikus jelentősége világos: egy poszt-szovjet ország fővárosának helyszínül választása erős figyelmeztetés, egyesek szerint már-már provokáció, de a találkozó legfontosabb pontja valóban a szövetség keleti szárnyának (Lengyelország és a balti-államok) katonai megerősítése volt. A találkozó történelmi jelentősége azonban még korántsem annyira világos, mindenesetre a döntés több kételyt és aggodalmat hagy maga után a jövőt illetően, mint biztonságérzetet.

A lengyelek Oroszország elleni (már-már századokra rúgó) ellenszenve a jelen nemzetközi politikai élet feszültségeit figyelembe véve meghallhatásra talált, a másik oldalról érkező, belpolitikai helyzetet kritizáló nyugati hang azonban már nem igazán. A lengyel demokrácia krízisét mi sem bizonyította jobban, mint Obama finoman megfogalmazott, de csontig hatoló kritikája, amit a lengyel állami televízió nemhogy eltorzított, de szó szerint meghamisított.

A tavaly október választások után hatalomra jutott, Jarosław Kaczyński vezette jobboldali PiS (Jog és Igazságosság – Prawo i Sprawiedliwość) párt, szinte azonnal rávetette magát az Alkotmánybíróságra, kiszórva a politikailag a párttól távol álló tagokat, hogy megüresedett helyeiket saját pártkatonáikkal tömhessék meg. Az ennyire látványos és radikális változtatás hűen tükrözte a párt hatalomgyakorlási technikáját, amely azóta sem enyhült Lengyelországban, veszélyeztetve ezzel a lengyel társadalom amúgy is évtizedek óta meglévő, már-már Síita-Szunnita (PO – PiS) szembenállásra emlékeztető polarizációját. Egy ehhez hasonló politikai atmoszférában egy újabb kritika nem üt nagyot, de ha mindezt az Amerikai Egyesült Államok elnöke teszi egy varsói NATO-csúcs első óráiban egy kifejezéstelen mosolyt magára erőltető lengyel elnök mellett, az már mindjárt más. Tudta ezt az elmúlt hónapokban teljesen átalakított lengyel állami média is.

„(Andrzej) Duda elnökúrral kifejeztem aggodalmainkat bizonyos eljárások, többek között a lengyel Alkotmánybíróság patthelyzete miatt.” – mondta Obama. „Több munkára lesz szükség. Mint barát és szövetséges minden pártot arra ösztönzünk, hogy dolgozzanak együtt Lengyelország demokratikus intézményeinek fenntartásában.”

636035986156995899

A lengyel Állami televízió (Telewizja Polska – TVP) azonban egészen másként számolt be a két elnök találkozójáról. A riporter szerint a találkozó 95 százalékban NATO ügyekről szólt, de Obama dicsérte a lengyel erőfeszítéseket az ország demokratikus berendezkedését illetően. Az esti híradó ugyan nem hallgatta el, hogy az amerikai elnök szóba hozta az Alkotmánybíróságot, azonban kissé kifordították Obama szavait: „Az Alkotmánybíróságot illetően Obama biztos abban, hogy a demokratikus értékek egyre gyorsabb elterjedése nem fog megállni.”

Továbbá az esti videóban Barack Obama szavait a következőképpen fordította a lengyel alámondó: „Lengyelország most is és a jövőben is a demokrácia példaképe marad a világ számára.” Az amerikai elnök azonban valójában a következőt mondta: „Lengyelország példaként áll és továbbra is a demokrácia példájaként kell hogy kiálljon az egész világ számára.”

Január óta több mint 100 újságírót bocsátottak el vagy kényszerítettek lemondásra a lengyel állami média különböző intézményeiből. Sokak szerint, ha valaki nyíltan szembeszáll a párttal könnyen veszélybe kerülhet a karrierje. Nem sokkal a PiS tavaly októberi választási győzelme után törvényt hozott arról, hogy az állami média a lengyel államháztartás felügyelet alá kell kerülnie, amelynek az élére a párt egy tagját, Jacek Kurskit választották. Andrej Duda ugyan nem reagált Obama kijelentéseire, azonban a kritika, és e kritika állami médiában való hamisítása jól mutatja nem csupán Lengyelország, de Közép-Kelet-Európa egyes országainak demokratikus eltorzulásait.

A magunk oldalára állítottuk …”

Nem volt ez másképp Magyarország esetében sem. Orbán Viktor szombati állami tévének adott nyilatkozatában büszkén jelentette be, hogy a csúcs Magyarország és a magyar emberek biztonsága szempontjából rendkívül eredményes volt, ugyanis sikerült meggyőzni a tagállamokat az illegális migráció elleni küzdelem fontosságáról. „A magunk oldalára állítottuk a NATO-t: (…) kimondtuk, az illegális migrációt meg kell állítani, a külső határokat meg kell védeni, az ellenőrzés nélküli beáramlás nemcsak civil, hanem katonai biztonsági kockázatot is hordoz.”

Az égei-tengeri tragédiák megelőzéséről valószínűleg nem kellett nagyon győzködni a tagállamokat, s bár az Észak-atlanti Szövetség hatékonyabb közbenjárása valóban elkélhet a görög partok közelében, bár egyéb tagállamok, mint például Görögország (vagy Olaszország) biztosan megtették a magukét a csúcson. Az illegális migráció elleni küzdelem hangoztatásának valóban nagy jelentősége van Magyarország szempontjából. Egyrészt egy újabb nagyszerű lehetőség a téma 2018-ig való életben tartásához, valamint egy kis tűzifa a nemrég kiírt októberi népszavazás előtt. Másrészt valahogy el kell tompítani a tényt, hogy Magyarországon is katonai vezetési pontokat fog létrehozni a NATO, amit nagy valószínűség szerint nem igazán nézhetnek jó szemmel Moszkvából.

Az, hogy az idei NATO csúcs mennyiben volt történelmi jelentőségű az idő fogja eldönteni. Mindenesetre a meghozott döntések jobban fokozhatják a már évek óta meglévő feszültséget Európában, semmint az ellenkezőjét, azonban a fenti két példa, Lengyelország és Magyarország esetében, egy másik fontos jelenségre is is rávilágít: akár egy ekkora volumenű esemény jelentőségét milyen mértékben képes lekicsinyíteni egyes országok belpolitikai „pávatánca”. Vajon mennyire érdekelheti Kaczyńskit vagy Orbánt a széles nemzetközi politika? Valószínűleg épp csak annyira, hogy azok kihasználása kiskirályságaikon belül, kiskirályságuk számára legyenek csupán minél pozitívabb hatással. A többi igazán úgysem számít. Innen nézve azonban a Brexit nem csupán a NATO-csúcsot árnyékolta be, de – lehetséges követendő példaként – e kiskirályságok határait is, a jövőnkkel együtt.

NYUGAT ÉS KELET KÖZÖTT

When I left my home and my family, I was no more than a /girl/ in the company of strangers…♪”

Simon and Garfunkel – The Boxer

.

Idegenként Lengyelországban

III. rész – Elmira Tashkentből, Üzbegisztán

.

A Nyugat és Kelet között című riportsorozat olyan fiatalokkal készített interjúkon alapszik, akik saját országukon kívül élnek már évek óta. A közös e személyes történetekben a választott „második otthon” Lengyelország, valamint a hely, ahonnan érkeznek: a Kelet, s annak láthatatlan földrajzi, ideológiai határa, amely elválasztja Európától. Ma, az ukrán-krízis következményeként, a különbségek szinte tapinthatóak. Különösen Lengyelországban, a korábbi Szovjet blokk egyik legnagyobb darabjában. A harmadik riport Elmiráról szól, aki a lengyelek közötti életéről, családjáról és szülővárosáról, Tashkentről beszélt.

.

„Természetesen kilenc év távollét után érzem a változást. Eleinte próbáltam változtatni a családtagjaim és a barátaim hozzállásán mikor hazalátogattam. Őszintén szólva sok mindent változtatnék Üzbegisztánban. A barátaim viccelődtek is velem azzal, hogy »nézd az európai lányt, hazajön, s rögtön meg akarja mondani, hogyan éljünk.«” Később be kellett látnom, hogy ebben a formában semmiképp sem tudok hatással lenni rájuk. De talán jobb ez így.”

Elmira (31) 2006-ban érkezett Lengyelországba, hogy gazdaságtudományi tanulmányait folytathassa, amelyet még az üzbég fővárosban, Tashkentben kezdett el. Habár lengyel felmenői nincsenek, Elmira a vérében hordja a történelem azon darabját, amely összeköti Kelet-Európát a Közép-Kelettel. Anyai részről ugyanis tatár, míg az apai részről üzbég származású. A krími tatárok 1943-as deportálása idején, Elmira, akkor még nagyon fiatal, nagyanyját egész családjával együtt vonatra ültették. Napokkal később Közép-Ázsiában találták magukat, ahonnan 1989-ig vissza sem utazhattak. Elmira édesanyja Üzbegisztánban született, s itt házasodott meg később. 1996-ban nagyanyja úgy döntött, hogy hazautazik a Krím-félszigetre, míg édesanyja a családjával Üzbegisztánban maradt.

Különbség Oroszország és Oroszország között

„Amikor a nagymamám visszament a Krím-félszigetre, az még Ukrajna része volt. Számomra még mindig Ukrajna. Annak ellenére, hogy mi Tashkentben maradtunk, gyakran látogatjuk meg őket. Két évvel ezelőtt voltam náluk utoljára, még az orosz-ukrán konfliktus kirobbanása előtt.” Elmirának ismerőse van Ukrajnából és Fehéroroszországból, akik az oroszokat hibáztatják saját országaik jelenlegihelyzete miatt.

… fontos különbséget tenni Oroszország, az orosz átlagemberek és a jelenlegi Putin vezette orosz kormány között

„Azt mondják, Oroszország “elrabolta” a kultúrájukat. Üzbegisztánban azonban ez másként van. Igaz, hogy a szovjetek leromboltak sok mindent, de mindezzel egy időben sokat is adtak az üzbégeknek, mint például épületeket, múzeumokat vagy színházakat.” Jelenleg is milliószámra élnek és dolgoznak Oroszországban üzbég, kirgiz és tádszik bevándorlók. Elmira szülei és testvére is elhagyták Üzbegisztánt, s két éve Moszkvában élnek.

elmira_04

Elmira szerint fontos különbséget tenni Oroszország, az orosz átlagemberek és a jelenlegi Putin vezette orosz kormány között. Az oroszellenesség szerinte a kifejezetten erős Lengyelországban, de mindig próbálja emlékeztetni lengyel ismerőseit arról, hogy az orosz társadalom nem rossz emberekből áll, annak ellenére, hogy szerinte közülük sokan nagyon könnyen befolyásolhatóak a média által. „Fel kell ismerni a nyugati média túlkapásait is, amely szintén könnyen lehet hatással az emberekre kedvezőtlen módon. Az viszont igaz, ha megváltozna a média Oroszországban, az emberek hozzáállása is lényegesen változna.”

Elmira számára a Krím-félsziget tavaly márciusi elfoglalása nagyon megrázta. „Félig tatár vagyok, emiatt különösen megviseltek a hírek. A tatárok eléggé hazafias emberek, annak ellenére, hogy gyakran kell rejtegetni érzelmeiket, különösen manapság.” Üzbegisztánban e hazafiasság korántsem erős annyira. Elmira mindezt a különböző kultúrák és emberek együttélésével magyarázza. Ő maga folyékonyan beszél üzbégül, oroszul és tatárul, annak ellenére, hogy e nyelvek nagyon is különböznek egymástól (mára a lengyel és az angol is a listában szerepelnek). Üzbegisztánban legalább két nyelven beszélni korántsem szokatlan, s szinte természetes, hogy a gyerekek két, vagy esetleg három nyelvet tanulnak meg beszélni. „Mindez annyira magától értetődő, hogy nem is fordítunk rá nagy jelentőséget. Európában a kétnyelvűség ugyan nem ismeretlen jelenség, de ahogy látom, korántsem annyira mindennapi, mint nálunk.”

Az első évek Lengyelországban

De miért hagyta el Elmira Közép-Ázsiát, s miért épp Lengyelországot választotta? Üzbegisztánt évek óta komoly kritikák érik a nyugati média és emberjogi szervezetek részéről, jórészt annak elnyomó politikai rendszere miatt, amelynek az élén Islam Karimov elnök áll. Karimov 1989-ben vette át a hatalmat, amikor az ország még a Szovjetunió része volt. „Nyugaton Üzbegisztán az emberi jogok megcsonkításáról és az elnyomásról ismert. Mindezzel gyakran szembesülök, de fontos tisztában lenni azzal is, hogy a normális élet nem lehetetlen ott sem, ha meg tudsz felelni bizonyos szabályokat. Jómagam erre nem voltam képes, de korántsem ez volt a fő oka annak, hogy eljöttem otthonról. Egyszerűen csak látni és tapasztalni akartam valami új dolgot, s nem utolsósorban folytatni a tanulmányaimat külföldön.”

10593235_734080399962634_5365442904700246432_n

A tashkenti piac (Elmira fotója)

Elmira kilenc évvel ezelőtt költözött Lengyelországba a legjobb barátnőjével. A Łódź városába való érkezés sem volt zökkenőmentes. Rossz címre érkeztek, s kiderült, nem is Łódź-ba, hanem egy másik lengyel városba, Lublinba kellett volna utazniuk. „Fogalmunk sem volt arról, merre van Lublin. Tudtunk, hogy el kell jutnunk egy busz-, vagy vonatállomáshoz, de még pénzünk sem volt taxira. Találkoztunk pár fiatallal egy kollégium parkolójában, akik segítettek nekünk eljutni az állomásra. Emlékszem, azt válaszolták a kérésünkre, hogy »persze, semmi probléma«. Nem vagyok biztos benne, hogy ma is ugyanezt tenném, de nagyon meg voltunk illetődve e segítőkészség láttán.”

Ma már nevetve, némi nosztalgiával gondolok vissza erre az időre, de őszintén szólva életem legnehezebb éve volt.

Az első év kifejezetten nehéz volt mindkettejük számára. Új ország, új emberek, s nem is beszéltek lengyelül. Annak ellenére, hogy Elmira kapott ösztöndíjat a tanulmányaihoz, amelyért tandíjat sem kellett fizetnie, a mindennapi életben egyedül kellett boldogulnia. „Pénzt is kellett keresnünk az iskola mellett. Én egy pizzériában dolgoztam. Ma már nevetve, némi nosztalgiával gondolok vissza erre az időre, de őszintén szólva életem legnehezebb éve volt. Az emberek nagyon kedvesek voltak körülöttem, de nagyon erős honvágy gyötört. Nem sok lehetőségem volt az otthoniakkal kommunikálni, egyszerűen nem volt internetem. A könyvtárban töltöttem órákat naponta, amíg nem sikerült saját gépet vennem később.

Az első év után Elmira barátnője úgy döntött, hogy hazamegy Üzbegisztánba. Ugyan ő maga fontolgatta a visszautat, de végül úgy döntött, hogy marad, s Varsóba költözik. A második év lényegesen könnyebb volt, mint a lublini első. „A barátaimmal költöztünk Lublinból Varsóba. Ők olyanok számomra, mint egy család. Ha senkid sincs idegenben, könnyen kialakulnak ilyen erős kapcsolatok barátok között. Különböző országokból érkeztek, mint Fehéroroszország, Moldova vagy Ukrajna, de voltak köztük lengyelek is.”

„A saját utad szerint”

„Emlékszem az első karácsonyomra itt. Találkoztunk egy kedves nővel még Lublinban, akinek szokása volt messziről jött embereket meghívni magához pár napra az ünnepekre. Hazamenni nem tudtunk, így hát Lengyelországban maradtunk mi is. Igazi családi környezetben tudtunk tölteni az ünnepet. Az volt az első karácsony az életemben, otthon, muszlimok révén, nem ünnepeljük. Sajnos, az iszlám vallást ma sok előítélet éri, de a családom sajátos, egyéni módon viszonyul a hozzá.” Elmira nagyanyja például nem visel burkát vagy csadort, s mindig egyedül, elvonulva imádkozik. Családja muszlim ünnepeket is megtartja, de más módon ünnepelnek, mint a keresztények Lengyelországban.

IMG_20150816_123008

Tashkent Óváros (Elmira fotója)

„Eleinte furcsa volt, hiszen a lengyelek többsége nagyon vallásos. Még azok, akik nem is gyakorolják a vallást, valamilyen formában kapcsolatban vannak vele, például gyerekkorukban megkeresztelkedtek. Ahogy említettem korábban, az üzbég társadalom nagyon összetett. A szovjet idők alatt üzbégek, oroszok, örmények, tatárok, zsidók és koreaiak éltek egymás mellett. Nem igazán érdekelte az embereket, hogy a másik miben hisz. Gyakorold a saját utad szerint. Ez volt a vezérelv.”

Egy vallásos barátom egyszer meg is kérdezte, hogyan élhetünk így „Isten nélkül.” De ez nem így van. Nem járni hasonló helyekre korántsem jelenti, hogy Isten ne lenne jelen az ember életében.

Elmira szerint az egykori kommunista ateizmus is nagyban meghatározta az üzbég társadalom vallásossághoz való viszonyát. Közel 70 évig a különböző vallások nyilvános gyakorlása tiltva volt az országban. A hit gyakorlása a falak közé szorult, s e személyes vallásosság lassan az üzbég kultúra részéve is vált. „Persze, ma már látogathatóak a templomok, mecsetek, de a családom például nem jár hasonló nyilvános helyekre. A lengyelek számára ez furcsán hangozhat. Egy vallásos barátom egyszer meg is kérdezte, hogyan élhetünk így „Isten nélkül.” De ez nem így van. Nem járni hasonló helyekre korántsem jelenti, hogy Isten ne lenne jelen az ember életében. Egyesek azt gondolják, hogy bizonyos rituáléknak meg kell felelni, hogy hitüket bizonyíthassák. Számomra a hit nagyon személyes, csakúgy mint nagyanyám esetében. Természetesen nincs abban semmi rossz, ha az emberek van arra lehetőségük, hogy együtt imádkozzanak. Tisztában voltam azzal, hogy a kereszténység nyitott vallás, de bevallom, látva, hogyan működik Lengyelországban, kissé meglepődtem.

Egy idegen mindenütt

Amikor 2006-ban Elmira Lengyelországba érkezett még nem tudta, hogy a fiatalok nagy része elhagyja az országot, hogy nyugaton találjon jobb és könnyebb életet. Számára Lengyelország már a Nyugatot jelentette. „Európát akartam látni, s Lengyelország kétségkívül Európát jelentette a számomra.” Ugyan több keleti országot is látogatott már meg lengyel költözés előtte, de még Ukrajna is jobban emlékeztette őt Üzbegisztánra, mint a nyugatra. „Azt hiszem, ezekre az országokra jobban rányomta a bélyegét a kommunizmus, mint Lengyelországra.”

Lengyelországban idegen vagyok. De be kell vallanom, kilenc év távollét után Üzbegisztánban is idegenné váltam. Olvastam valahol, hogy ez az állapot normális egy bevándorló számára. Idegenné válsz mindenhol.

Talán a lengyel ellenállás, ami gátolta a nagyobb hatást, de Elmira szeretett volna látni, s élni egy olyan országban, ahol a kommunizmus negatív következményei kevésbé vertek gyökeret. Lengyelország nagy lépés volt ebben a tekintetben. S szabad környezet miatt döntött arról is, hogy marad. „Nem vagyok lengyel állampolgár, de még így is érzem azt, hogy van beleszólásom a körülöttem folyó dolgokba. A lengyelek néha talán kissé túl büszkék magukra, de mondj egy nemzetet, amire ez nem lenne igaz. Látom, és érzem ezt a hazafiasságot, de azt sem szabad kihagyni, hogy a lengyelek képesek nevetni saját magukon. Egyszerre lehetsz büszke és ironikus a lengyelségedet illetően.”

Elmira nagybátyja, aki a Krím-félszigeten él, pár évvel ezelőtt megkérdezte tőle, hogy melyik országot érzi otthonának: Üzbegisztánt, a Krím-félszigetet vagy Lengyelországot. Bár mindenhol kényelmesen érzi magát, de Üzbegisztán áll a legközelebb az Otthon fogalmához. „Lengyelországban idegen vagyok. De be kell vallanom, kilenc év távollét után Üzbegisztánban is idegenné váltam. Olvastam valahol, hogy ez az állapot normális egy bevándorló számára. Idegenné válsz mindenhol. Az egyetlen dolog, amit tenni tudsz, elfogadni mindezt.”

.

English version of the article: https://fromtopofthehill.wordpress.com/2015/08/16/between-west-and-east-3/

Between West and East part I with Maria from Lugansk, Ukraine: https://fromtopofthehill.wordpress.com/2015/04/09/between-west-and-east/

Nyugat és Kelet között – Első rész, Maria az ukrajnai Luhaszkból: https://fromtopofthehill.wordpress.com/2015/04/18/nyugat-es-kelet-kozott/

Between West and East part II with Lena from Minsk, Belarus: https://fromtopofthehill.wordpress.com/2015/05/23/between-west-and-east-2/

Nyugat és Kelet között – Második rész, Lena az Minszkből, Fehéroroszország: https://fromtopofthehill.wordpress.com/2015/06/05/nyugat-es-kelet-kozott-2/